Nem.
Nem azt állítom, hogy pusztán a képzelet szüleményei.
Az illúzió lehet valóságosan előidézett megtévesztés is.
Valamit lát az ember.
Valamit hall.
Valamit tapasztal.
És mégsem az van előtte, aminek az mutatja magát.
Régi trükk.
Nagyon régi.
Olcsó trükk.
És újra meg újra beválik.
Menjünk vissza, Atya.
Nagyon messzire.
Nem Roswellig.
Nem 1947-ig.
Nem a Pentagonig.
Nem a CIA-ig.
Az ember bűnbeeséséig.
Mert ott találkozunk először ezzel a problémával a kinyilatkoztatásban.
És érdekes módon a történet nem azzal kezdődik, hogy az ember tagadja a láthatatlan valóságot.
Hanem azzal, hogy rosszul tájékozódik benne.
Ott van egy teremtmény.
Megszólal.
Információt közöl.
Értelmezi Isten szavát.
Állít valamit a valóságról.
És az ember legnagyobb hibája nem egyszerűen az, hogy figyel rá.
Hanem hogy nem teszi fel időben a döntő kérdést:
Ki beszél?
És:
mihez képest igaz, amit mond?
Mert a kígyó nem azzal kezdi:
„Én vagyok a Sátán. Azért jöttem, hogy elszakítsalak Istentől.”
Az túl egyszerű volna.
Hanem kérdez:
„Valóban azt mondta Isten…?” (Ter 3,1)
Figyelje meg, Atya.
Isten szavából indul ki.
Nem egy teljesen idegen valóságot kínál Évának.
A már adott valóságot kezdi átértelmezni.
És amikor Isten azt mondta:
„azon a napon, amelyen eszel róla, halállal halsz” (Ter 2,17)
a kígyó válasza:
„Nequaquam morte moriemini.”
„Semmiképpen sem haltok meg.” (Ter 3,4)
Majd jön az ajánlat:
„olyanok lesztek, mint az istenek…” (Ter 3,5)
Nem kell hozzá űrhajó.
Nem kell hozzá Pentagon.
Nem kell hozzá fekete csík.
Elég egy alternatív magyarázat a valóságra.
És itt kezd érdekes lenni a mi szürke nyomink.
Mert a kérdés nem az:
látta-e valaki?
Nem is az:
történt-e valami?
Még csak nem is az:
volt-e olyan jelenség, amelyet az észlelő nem tudott azonosítani?
Hanem:
Mi jogosít fel arra, hogy elhiggyük róla, hogy az, aminek mutatja magát?
Ha valami fényt mutat:
attól még nem tudjuk, mi az.
Ha valami testet mutat:
attól még nem tudjuk, milyen természetű létezővel van dolgunk.
Ha valami intelligensen viselkedik:
attól még nem tudjuk, ki az.
Ha pedig egyszer majd megszólalna és azt mondaná:
„Üdvözlet. A Zéta Reticuli rendszerből jöttünk.”
akkor a keresztény ember első kötelessége még mindig nem az lenne, hogy pezsgőt bontson, mert végre bebizonyosodtak Ambrózy atya „tesói”.
Hanem ugyanaz, ami a kezdetektől:
megkülönböztetni.
Mert a kinyilatkoztatás már az ember történetének kezdetén figyelmeztet:
a megtévesztő nem feltétlenül annak mutatja magát, ami.
De várjunk csak, Atya!
Jeszenszky Zsolt feltett Önnek egy kérdést.
A laikus.
Az az ember, akiről a levél elején megállapítottuk, hogy kérdez.
Keres.
És még messze van.
Ő megkérdezte.
Nem lehet, hogy ezek a szürke nyomik, a hüllőszerű lények, ezek a furcsa UAP-jelenségek valójában szellemi lények?
Tiszta szellemi lények?
Démonok?
Megkérdezte, Atya.
A laikus megkérdezte.
És Ön kizárta.
Miért?
Ó, hát erre egészen bájos magyarázat érkezett.
Mert amit ezekről a lényekről elbeszélnek — az elrablások, a kukkolás, a különös találkozások, akár a fizikai sérüléssel járó esetek —, az Ön mércéje szerint valahogy:
nem elég gonosz.
Nem annyira rossz, hogy démon legyen.
De nem is annyira jó, hogy angyal legyen.
Tehát:
valami más.
Álljunk meg!
Nem elég gonosz?
Atya!
Mióta azonosítjuk a démont abból, hogy elég démoninak látszik-e?
Mióta kötelessége a megtévesztőnek az első pillanatban közölnie velünk a valódi természetét?
Mióta kell szarvval, patával, kénszaggal és egy „Üdvözlöm, démon vagyok” névtáblával megjelennie?
Mert ugye olyan mondat egyáltalán nincs a Szentírásban, hogy:
„Ipse enim Satanas transfigurat se in angelum lucis.”
„Maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát.” (2Kor 11,14)
Ááá.
Dehogy van.
És Krisztus sem mondott semmi különöset arról, hogy kicsoda a megtévesztő.
Csak ennyit:
„Ille homicida erat ab initio…”
„Kezdettől fogva emberölő volt…”
majd:
„cum loquitur mendacium, ex propriis loquitur, quia mendax est et pater eius.”
„amikor hazugságot beszél, a magáéból beszél, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn 8,44)
Kezdettől fogva.
Gyilkos.
Hazug.
A hazugság atyja.
És mit csinál a hazug, Atya?
Igazolványt mutat?
Bemutatkozik?
Elmondja előre, hogy most meg fogja téveszteni?
Vagy éppen az a hazugság lényege, hogy valamit annak mutat, ami nem az?
És itt menjünk vissza oda, ahová az előbb indultunk.
A bűnbeeséshez.
Mit csinál a kígyó?
Azt mondja Évának:
„Figyelem, most egy bukott szellemi lény beszél hozzád, akinek az a célja, hogy elszakítson Istentől”?
Nem.
Azt kérdezi:
„Valóban azt mondta Isten…?” (Ter 3,1)
Majd:
„Dehogy haltok meg.” (Ter 3,4)
Ez a trükk, Atya.
Régi trükk.
Nem azzal kezdődik, hogy megmutatja a gonoszságát.
Hanem azzal, hogy elrejti.
Nem azzal, hogy felismerhetővé teszi magát.
Hanem azzal, hogy félrevezet.
Nem azzal, hogy azt mondja:
„én vagyok a megtévesztő.”
Hanem azzal, hogy kínál egy másik értelmezést arról, mi van előttünk.
És ezért válik egészen elképesztővé az az érv, hogy ezek a jelenségek:
„nem elég gonoszak ahhoz, hogy démonok legyenek.”
Atya!
Pontosan mit vár a hazugság atyjától?
Hogy legyen őszintébb?
Hogy segítsen Önnek felismerni?
Hogy olyan formában jelenjen meg, amelyből az exorcizmusokban tapasztalatot szerzett katolikus pap azonnal megállapíthatja:
„Á, igen. Ez démon. Pipa.”
Hiszen ha Pál szerint maga a sátán képes a világosság angyalának mutatkozni, akkor a „nem látszik eléggé gonosznak” nem érv a démoni eredet kizárására.
Hanem éppen ezért kell megkülönböztetni.
És itt válik különösen fájdalmassá Jeszenszky kérdése.
Mert ő nem mondta:
„Atya, ezek biztosan démonok.”
Nem.
Megkérdezte.
Lehetnek?
Lehet, hogy rossz ontológiai kategóriában keressük őket?
Lehet, hogy amit anyagi extraterresztriális intelligenciának gondolunk, annak más a természete?
A laikus megállt.
És feltette a kérdést.
Ön pedig, Atya, aki néhány perccel korábban még démonokról, exorcizmusokról és a láthatatlan valóságról beszélt:
kizárta.
Azért, mert:
nem látszanak elég gonosznak.
És most már kezd összeállni valami.
Mert a kérdés soha nem az volt:
elég gonosznak látszik-e?
Hanem:
MI AZ?
És ha nem tudjuk:
HONNAN TUDJA, ATYA, HOGY AZ, AMINEK MUTATJA MAGÁT?
És még mindig folytatni fogjuk.
Mert sajnos még nincs vége.