A Pozitivizmus mesegyára nem tudományellenes rovat. Éppen ellenkezőleg. Hosszú évek természettudományos és történeti kutatásainak mellékterméke. Vizsgálataim során az emberi maradvány egyszerre jelentett biodokumentumot, amely önmagáról közöl adatokat, és egy történeti valóság részét, amely csak a korabeli primer források, a jogi szövegek, a hiteles történeti dokumentumok, valamint a Biblia és a patrisztikus hagyomány összefüggésében válik értelmezhetővé. E két kutatási irány találkozása vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a pozitivista értelmezési keret nem képes visszaadni a keresztény korszak saját fogalmi rendszerét.
Amikor ugyanazokat a szövegeket újra és újra kézbe vettem – ókeresztény szerzőket, egyházatyákat, keresztény királyi rendelkezéseket, zsinati határozatokat, jogforrásokat és más történeti dokumentumokat –, egyre gyakrabban találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a modern szakirodalom állításai és maguk a források között feltűnő távolság húzódik.
Ez a rovat ezekről a találkozásokról szól. Néha komolyan, néha iróniával. Mert vannak pillanatok, amikor a valóság olyan abszurd, hogy azt már csak szatírával lehet pontosan leírni.
De mi is az a pozitivizmus, amely immár másfél évszázada olyan szilárd betonkeretet biztosít számos történeti tudomány számára, hogy időnként már a primer források sem férnek bele?
Mi is az a pozitivizmus?
Ha nagyon röviden kellene megfogalmazni, akkor a pozitivizmus eredeti üzenete valahogy így hangzott:
„Amit nem lehet megmérni, megszámolni, lemérni, felboncolni vagy laboratóriumba vinni, az lehetőleg ne zavarja a tudományt.”
Ennél természetesen Auguste Comte valamivel udvariasabban fogalmazott.
A 19. század elején ugyanis mindenki meg volt győződve arról, hogy végre eljött az Ész kora. A vallás? Az majd kikopik. A metafizika? Gyerekbetegség. A teológia? Köszönjük, a kijárat arra van. Mostantól a tudomány mindent megold.
És hogy miből áll a tudomány?
Nos… abból, ami pozitív.
Mit jelentett eredetileg a „pozitív”?
Nem azt, hogy mosolyogjunk sokat.
Nem azt, hogy „pozitív energiák”.
A latin positum annyit jelent: adott, tényként lefektetett, megállapított.
Comte álma egyszerű volt.
Ha a fizikának működik, akkor működni fog az emberrel is.
Ha működik a bolygóknál, akkor működni fog a történelemnél is.
Ha Newtonnak bejött az alma, akkor nekünk is be fog jönni Szent István.
(Az almának erről sajnos nem maradt fenn nyilatkozata.)
Aztán telt az idő… kereken három nap
És itt kezdődött az igazi varázslat.
A „pozitív” már nem azt jelentette, hogy megfigyelhető.
Hanem lassan (a negyedik napon) azt, hogy tudományos.
A „nem pozitív” pedig nem azt jelentette, hogy még vizsgáljuk.
Hanem azt, hogy ezzel már nem is érdemes foglalkozni.
Ügyes.
Nagyon ügyes.
Egyetlen szó jelentésének finom eltolásával sikerült létrehozni egy olyan nyelvet, amelyben a vita már az első mondat előtt eldőlt.
És megszületett a modern tudomány varázsigéje.
– Miért igaz?
– Mert tudományos.
– Miért tudományos?
– Mert pozitív.
– És mi számít pozitívnak?
– Amit a tudomány annak mond.
Köszönjük.
A kör bezárult.
A filozófusok ezt körkörös érvelésnek nevezik.
A bizottságok pedig konszenzusnak.
:)))
Nos, hát innen indulunk. 😀
A nagyon tudományos és nagyon titkos bizottságok világa
A most következő szatíracsokor a saját történelemtudományi disszertációm megvédésére irányuló eljárás során szerzett tapasztalataimból született.
A szereplők fiktívek. Nem azért, mert óvni szeretném a személyazonosságukat, hanem mert ezt a feladatot ők már elvégezték helyettem. Az eljárás egyik legemlékezetesebb szereplője ugyanis egy tízfős, titkos bizottság volt. A tagok kilétét nem ismerem. A működésének jogszabályi alapját nem ismerem. Jegyzőkönyvet nem ismerek. Azt viszont tudom, hogy összeültek, egyhangú döntést hoztak, majd elvárták tőlem, hogy ezt természetesnek tekintsem. (Istenem hol vagyok? Egyetemen, vagy valamilyen szabadkőműves páholyban?)
Én viszont íróként ennél hálásabb alapanyagot aligha kívánhattam volna.
A következő oldalakon ezért nem a valós személyek jelennek meg, hanem azok az alakok, akiket egy ilyen helyzet szinte magától megteremt. Az Elnök. A Harmadik Tag. A Hatodik Tag. A Terminológiai Albizottság. A Jegyzőkönyv. És természetesen a mindig időben megalakuló újabb bizottság.
A történetek fikciók. A logikájuk azonban nagyon is valós. Mert vannak helyzetek, amelyeket nem azért nehéz komolyan venni, mert nevetségesek, hanem azért nevetségesek, mert túlságosan is komolyan veszik magukat.
Hát, íme.
A Titkos Tízek Bizottsága és az Elveszett „Középkor”
A tudományos veszélyhelyzet első órái
A Medievisztika Nagytanácsának titkos termében tíz tudós ülte körül az asztalt.
Előttük a dolgozat.
Az első bizottsági tag felütötte.
– Kollégák, baj van.
– Mekkora?
– Már az első oldalon.
– Mi történt?
– Nem használja a „középkor” szót.
Dermedt csend.
– Nem használja?
– Nem.
– Akkor mit használ?
– A korszak saját önmeghatározását.
A harmadik bizottsági tag elsápadt.
– Ez szabálytalan.
– Van rá paragrafus?
– Nincs.
– Akkor miért szabálytalan?
– Mert soha senki nem csinálta.
A negyedik tag lapozott.
– Kollégák, még nagyobb baj van.
– Mi?
– A szerző elolvasta a primer forrásokat.
– Az összeset?
– Úgy tűnik.
– Ez nem lehet.
– De.
– És mit csinált velük?
– Komolyan vette őket.
A bizottság fele azonnal vizet kért.
Az ötödik tag idegesen mutatott egy bekezdésre.
– Nézzék ezt!
– Mi az?
– Azt állítja, hogy Szent István törvényeit bibliai fogalmak segítségével lehet megérteni.
– Szörnyű.
– Miért?
– Mert akkor el kellene olvasnunk a Bibliát.
A teremben zavart köhögés hallatszott.
A hatodik tag már remegett.
– Találtam valamit.
– Mit?
– Megmagyarázza a törvények belső logikáját.
– Ez jó, nem?
– Nem!
– Miért?
– Mert eddig azt írtuk, hogy következetlenek.
– És most?
– Most következetesnek tűnnek.
A hetedik tag kétségbeesetten lapozott.
– Kollégák, itt konkrét hibajegyzék van.
– Miféle hibajegyzék?
– A pozitivista értelmezések hibái.
– Hány?
– Sok.
– Mennyire sok?
– Veszélyesen sok.
A nyolcadik tag felugrott.
– Van egy ötletem!
– Mondja!
– Ne olvassuk tovább!
Remény csillant mindenki szemében.
A kilencedik tag azonban tovább lapozott.
Majd elsápadt.
– Rossz hírem van.
– Mi?
– Logikai láncok vannak benne.
– Milyen logikai láncok?
– Olyanok, amelyek az elejétől a végéig működnek.
A bizottság elnöke ekkor levette a szemüvegét.
– Ez súlyos.
A tizedik tag halkan megszólalt:
– Elnök úr…
– Igen?
– Mi van, ha igaza van?
A teremben olyan csend lett, hogy hallani lehetett a neoncső zümmögését.
Végül az elnök összeszedte magát.
– Kollégák.
– Igen?
– Készítsük el a jelentést.
– Mit írjunk?
Az elnök sokáig gondolkodott.
Majd ünnepélyesen kimondta:
„A dolgozat más témában készült.”
– És ez mit jelent?
– Nem tudom.
– Akkor miért írjuk bele?
– Mert ha azt írnánk bele, hogy „mindent újra kell gondolnunk”, abból még nagyobb baj lenne.
A bizottság egyhangúlag megszavazta.
10 igen.
0 nem.
0 tartózkodás.
És a történelem megkönnyebbülten fellélegzett, mert sikerült megmenteni attól a veszélytől, hogy saját magát kelljen elolvasnia.
A Titkos Tízek Bizottságát Ellenőrző Tikos Bizottság Rendkívüli Ülése
Napirendi pont: A biológus kutató dolgozata – skandallum! – a történelemtudomány doktori eljárásban
Elnök:
– Kollégák, súlyos helyzet alakult ki.
Tagok egyszerre:
– Megint talált egy új forrást?
Elnök:
– Rosszabb.
Második tag:
– Latinul van?
Elnök:
– Még rosszabb.
Harmadik tag:
– Görögül?
Elnök:
– Nem. Megértette.
A terem teljesen elcsendesedik.
Negyedik tag lapoz.
– Kollégák, a kutató azt állítja, hogy a szentkultusz nem kulturális konstrukció.
Többen felhördülnek.
– Hanem?
– Ontológiai valóság.
Pánik.
– De hát akkor a középkori emberek komolyan gondolták volna, amit leírtak!
– Pontosan ezt állítja.
– Ez tarthatatlan.
Ötödik tag:
– Van még.
– Micsoda?
– Azt írja, hogy az ereklyék jogi erővel rendelkeztek.
– Ez abszurd.
– Miért?
– Mert az ereklye csak egy csont.
– Igen, de itt van négyszáz oklevél, ami szerint nem.
– Akkor az oklevelek tévednek.
– Mind a négyszáz?
– Mind.
Hatodik tag idegesen lapoz tovább.
– Kollégák, ennél is rosszabb.
– Mi lehet rosszabb ennél?
– Azt írja, hogy a temető nem emlékpark volt.
– Hanem?
– Frontvonal.
– Frontvonal?
– Utolsó frontvonal.
– Az lehetetlen.
– Miért?
– Mert akkor komolyan kellene vennünk, hogy nem a halottaktól féltek, és hogy nem voltak revenánsok.
– A primer források szerint valóban nem féltek a halottaktól.
– De mi igen.
Hetedik tag remegő kézzel olvas tovább.
– Most jön a legrosszabb rész.
– Mi?
– A vámpírsírok.
– Na végre valami normális.
– Nem.
– Miért nem?
– Azt írja, hogy nem vámpírsírok.
– Hanem?
– Démoni megtévesztések elleni védekezések.
A teremben többen oxigént kérnek.
Nyolcadik tag:
– Egy perc.
– Tessék?
– A kutató biológus.
– Igen.
– És történész.
– Igen.
– És latin forrásokat olvas.
– Igen.
– És jogtörténetet használ.
– Igen.
– És teológiát is.
– Igen.
– Ez szabálytalan.
– Melyik szabályzat szerint?
– Nem tudom, de biztosan.
Kilencedik tag:
– Kollégák, nagyobb a baj, mint hittük.
– Mi történt?
– Feloldja a források közötti ellentmondásokat.
– Micsodát?!
– Rendszerbe rendezi őket.
– Nem lehet.
– De.
– Akkor mi marad nekünk?
Tizedik tag halkan megszólal.
– Elnök úr…
– Igen?
– Mi van, ha a keresztény korszakot tényleg a saját önértelmezése szerint kellene vizsgálni?
A teremben megszólal a tűzjelző.
Senki nem tudja, miért.
Az elnök végül összeszedi magát.
– Kollégák, nyugalom.
– Mi legyen?
– Írjuk bele a jegyzőkönyvbe.
– Mit?
Az elnök hosszasan gondolkodik.
Majd ünnepélyesen kimondja:
„A dolgozat más témában készült.”
– Miért?
– Mert ha azt írnánk:
„A dolgozat következetesen végigvezeti a keresztény korszak saját fogalmi rendszerét, és emiatt újra kellene gondolnunk az elmúlt százötven év értelmezéseinek egy részét… vagy inkább mindet”
akkor a következő ülésen nekünk is el kellene olvasnunk a primer forrásokat.
A bizottság egyhangúlag megszavazza.
10 igen.
0 nem.
0 tartózkodás.
Jegyzőkönyvi záradék:
A bizottság megállapítja, hogy a kutató túlzott mennyiségben használta a primer forrásokat, azokat indokolatlanul komolyan vette, valamint több esetben feltételezte, hogy a középkori szerzők tudták, mit akarnak mondani.
A Titkos Tíz Bizottság Rendkívüli Ülése, II. rész
A nap, amikor a források összeesküdtek – A K-betűs korszak ügye
A Titkos Tíz Bizottság Rendkívüli Ülése, II. rész
A záradék felolvasása után a teremben feszült csend uralkodott.
Végül az egyik tag óvatosan felemelte a kezét.
– Elnök úr…
– Tessék.
– Van még egy probléma.
– Mondja.
– A kutató vitatja a „középkor” terminust.
A teremben többen elejtik a tollukat.
– Mit csinál?!
– Vitatja.
– Miért?
– Azt állítja, hogy anakronisztikus.
– De hát konszenzusos!
– Ezt ő is tudja.
– Akkor miért vitatja?
– Mert szerinte attól, hogy valami konszenzusos, még lehet téves.
A teremben egy pillanatra megszűnik az idő.
Az elnök komoran előrehajol.
– Kollégák. Ez már veszélyes.
– Miért?
– Mert ha a konszenzus nem önmagában bizonyíték…
– Akkor?
– Akkor érvelni kell.
Pánik.
A harmadik tag gyorsan lapoz.
– Van itt még valami.
– Mi?
– A kutató azt írja, hogy a XI. századi ember nem tudta, hogy a középkorban él.
– Hát persze, hogy nem tudta.
– De akkor miért nevezzük középkorinak?
– Mert…
– Mert?
– Mert…
– Mert?
– Mert mindenki így hívja!
A negyedik tag ekkor felkiált.
– Megvan!
– Mi?
– Mondjuk azt, hogy ez csak terminológiai kérdés!
– Zseniális!
– És akkor nem kell megválaszolni.
– Pontosan.
Az ötödik tag azonban tovább olvas.
Majd elsápad.
– Nem működik.
– Miért nem?
– Mert nem a szóról beszél.
– Hanem?
– A fogalmi keretről.
– Az még rosszabb.
– Sokkal rosszabb.
A hatodik tag olvasni kezd:
„A korszak önértelmezésének figyelmen kívül hagyása torzítja a forrásértelmezést.”
A terem másik végéből valaki felsikolt.
Az elnök idegesen feláll.
– Kollégák! Maradjunk nyugodtak!
– Nem tudunk!
– Miért?
– Mert ha elfogadjuk az érvelését…
– Akkor?
– Akkor a korszakot a saját fogalmai szerint kellene vizsgálni!
– És?
– És akkor el kellene olvasnunk, mit értettek kegyelem, szentség, démon, ereklye és üdvösség alatt!
– Borzalmas.
Ekkor a legidősebb bizottsági tag lassan megszólal.
– Elnök úr…
– Igen?
– Mi van, ha a kutató nem azért jutott más eredményre, mert rosszul olvasta a forrásokat…
– Hanem?
– Hanem mert elolvasta őket.
Dermedt csend.
Az elnök végül mély levegőt vesz.
– Kollégák.
– Igen?
– Jegyzőkönyvbe.
– Mit?
Az elnök hosszasan gondolkodik.
Majd kimondja:
„A kutató a forrásokat a korszak saját fogalmi rendszerében értelmezte.”
– És ez probléma?
– Nem tudom.
– Akkor miért írjuk bele?
– Mert nagyon szokatlanul hangzik.
– És ha megkérdezik, miért probléma?
– Akkor létrehozunk még egy bizottságot.
Két héttel később
A Másodfokú Rendkívüli Terminológiai Felülvizsgáló Albizottság összeül.
Az első napirendi pont:
„Tudta-e Szent István király, hogy a középkorban él?”
A bizottság három órás vita után egyhangúlag megállapítja:
Nem.
Újabb három óra vita után pedig:
Ez rendkívül zavaró körülmény.
A jegyzőkönyv végére pedig felkerül a klasszikus akadémiai záradék:
„A kutató érvelése logikailag koherensnek tűnik, ezért további vizsgálat szükséges annak megállapítására, hogy ez miért nem megengedhető.”
A Titkos Bizottság Jegyzőkönyve – Az Endori Katasztrófa
– Kollégák, végre megvan!
– Mi van meg?
– Megfogtuk a kutatót!
– Hála Istennek.
– Miben?
– Saulnál.
– Melyik Saulnál?
– Az endori boszorkánynál.
A teremben kitör az öröm.
– Vége!
– Megvan!
– Ez már biztosan nem történelemtudomány!
– Hanem?
– Biblia!
– És a Biblia nem történelem!
– Hanem?
– Hát… Biblia.
– Igaz.
Az elnök elégedetten dől hátra.
– Akkor ezt lezártuk.
Ekkor megszólal egy fiatalabb bizottsági tag.
– Elnök úr…
– Tessék.
– Van egy kis probléma.
– Micsoda?
– Elolvastam a fejezetet.
Dermedt csend.
– Minek?
– Véletlenül.
– És?
– Az ószövetségi Saul-fejezet végén átmegy a Magyar Anjou Legendáriumba.
– Micsoda?
– Átmegy.
– Hogyhogy átmegy?
– Logikailag.
Az elnök gyorsan lapoz.
– Hol?
– Itt.
– Mi ez?
– Azt írja, hogy a patrisztikus vita nem arról szólt, hogy vannak-e visszajáró halottak.
– Hanem?
– Hanem arról, hogy egy jelenség isteni vagy démoni eredetű.
– Ez baj?
– Nem tudom.
– Akkor miért néz ilyen furán?
– Mert innen jut el Szent Lászlóhoz.
– Várjunk.
– Igen?
– A magyar legendáriumhoz?
– Igen.
– Ahhoz a három képhez?
– Igen.
– Ahhoz a háromhoz, amiket száz éve senki sem tud megmagyarázni?
– Ahhoz.
A teremben ideges mocorgás.
– És mit mond?
– Azt, hogy a képek nem abszurdak.
– Hanem?
– Ugyanannak a rendszernek a másik oldala.
– Milyen rendszernek?
– Annak, amit Saulnál felépít.
– Elnök úr.
– Igen?
– Ez kezd kellemetlen lenni.
A fiatal tag tovább olvas.
– Azt írja, hogy Saul a tiltott kommunikáció mintája.
– És?
– Szent László meg az exorcizmus mintája.
– És?
– Az egyiknél a démon emberi alakot vesz fel.
– Igen.
– A másiknál a démon emberi holttestet használ.
– Igen.
– És mindkettőt ugyanazzal a héber, latin és patrisztikus forráslánccal vezeti le.
A terem bal oldalán valaki rosszul lesz.
– Kollégák! Nyugalom!
– Nem tudunk nyugodtak maradni!
– Miért?
– Mert ez összefügg!
– Mi függ össze?
– A héber szöveg.
– A latin szöveg.
– A Decretum Gratiani.
– Szent Ágoston.
– Szent Jeromos.
– Jusztinosz.
– Júdás levele.
– Mihály arkangyal.
– Mózes teste.
– És a Magyar Anjou Legendárium!
Teljes pánik.
– Elnök úr!
– Tessék!
– A kutató nem idézget össze-vissza.
– Hanem?
– Rendszert épít.
– Az lehetetlen.
– Pedig úgy néz ki.
– De hát a jelenetnek nincs ismert forrása!
– Eddig nem volt.
– És most?
– Most azt állítja, hogy a forráslogika felismerhető.
– Miféle logika?
– Hogy itt a démon nem a lelket birtokolja.
– Hanem?
– A testet akarja megszentségteleníteni.
– És?
– Ezért kapcsolja össze Mózes testét, Saul történetét és Szent Lászlót.
Az elnök ekkor már láthatóan izzad.
– Kollégák.
– Igen?
– Jegyzőkönyvbe.
– Mit?
– Hogy a kutató veszélyesen koherens.
– Elnök úr!
– Mi van már megint?
– Van még egy probléma.
– Micsoda?
– A kutató szerint a keresztény ember nem babonából hitte ezt.
– Hanem?
– Mert egy teljes ontológiai rendszerben gondolkodott.
A teremben valaki elejti a kávéscsészét.
– De hát akkor…
– Igen?
– Akkor a források nem ostobák.
– Nem.
– Hanem következetesek?
– A kutató szerint igen.
– És ha igaza van?
A teremben olyan csend lesz, hogy hallani lehet a neonlámpa zümmögését.
Végül az elnök megtöri a hallgatást.
– Kollégák.
– Igen?
– Sürgősen létre kell hoznunk egy új albizottságot.
– Milyen témában?
Az elnök sokáig gondolkodik.
Majd komoran kimondja:
„Annak vizsgálatára, hogy miként fordulhatott elő, hogy valaki komolyan vette a primer forrásokat.”
És a bizottság egyhangúlag megszavazza.
Mert az már valóban gyanús. 😄
Kedves Olvasó! Kedves Tettestárs!
Ha kíváncsi vagy arra, milyen kapcsolat fűzi össze a keresztény gondolkodás rendszerében Saul király endori halottidézését a Magyar Anjou Legendárium Szent László-ábrázolásainak mindmáig meg nem értett démonűző jeleneteivel, akkor ennek részletes kifejtését megtalálod az Imago Dei, mint csatatér I. – A keresztény démonológia fundamentuma: a két angyali bukás című kötetemben.
Ott már nem a Titkos Tízek Bizottsága beszél. Ott a primer források kapnak szót. 😄
A Pozitivizmus Mesegyára bemutatja
A Kritikus Gondolkodás Feltalálásának Ünnepi Ülése
A Titkos Tíz Bizottság rendkívüli ülése.
Az elnök csenget.
– Megállapítom, hogy a kritikus gondolkodást a 19. század találta fel.
A teremben mindenki feláll.
– Áldassék Auguste Comte, a Pozitivizmus szent atyja, aki megszabadított minket a keresztény babonák fogságától!
A bizottság tagjai egyszerre válaszolnak:
– Most és mindörökké, impakt faktor!
Az elnök folytatja.
– Testvéreim a Redukált Forrásban és az önhivatkozás körkörös hitelességében!
– Ma ismét összegyűltünk, hogy hálát adjunk elődeinknek, akik előtt természetesen nem voltak elődök, csak a vágy Comtera.
– Valljuk meg közösen hitünket!
A bizottság feláll.
– Hiszem az egyetlen Objektív Pozitivista Tudományt,
a láthatók és a láthatatlanok kizárólag látható részének teremtőjét.
Hiszem Auguste Comte egyszülött eszméjét,
aki fogant a Redukcionista Tudomány Egyedüli Ész Szellemétől,
megszületett a 19. századtól,
szenvedett a metafizikától,
eltemettetett a könyvtárban,
harmadnapra impakt faktorral feltámadott,
és felméne a Scopus jobbjára,
onnan lészen eljövendő megítélni a babonás forrásokat és a hivatkozásokat.
Hiszem a Szent Peer Review-t,
az egyetemes modernista Konszenzust,
a hivatkozatok bocsánatát,
a materialista narratívák örök életét
és az örökké növekvő pozitivista lektorált bibliográfiát.
Impakt faktor.
Ma történelmi napra virradtunk.
Végre hivatalosan is megszületett és már be is betonoztuk a kritikus gondolkodást.
A tegnapi emberek természetesen még nem ismerték.
Hiszen tegnap volt.
Csak a 19. század után lehet valaki kritikus.
Előtte mindenki csak úgy… létezett. Babonásan. Sötéten.
Hosszan tartó taps.
A jegyző félénken jelentkezik.
– Elnök úr…
– Tessék.
– És mi legyen azzal a kétezer évnyi keresztény…
Az elnök közbevág.
– Irodalommal.
– Én még nem mondtam, hogy…
– Tudom.
– De…
– Irodalom.
– De hát…
– Toposz.
– A Biblia…
– Irodalom.
– Az egyházatyák…
– Recepció.
– A szentéletrajzok…
– Vándormotívum.
– A kódexek…
– Zavaros szövegkorpuszok.
– A Bollandisták…
Az elnök egy pillanatra elbizonytalanodik.
– Ők…
Hosszú csend.
– Filológia.
– De hát…
– Irodalmi filológia.
– De ők kéziratokat vetnek össze.
– Politikailag konstruált narratív kéziratokat.
– Azt vizsgálják, melyik a korábbi.
– Korai konstrukciós narratívát.
– Megjelölik a betoldásokat.
– Betoldott feltalált narratívát.
– Megkülönböztetik a hiteles hagyományt a későbbitől.
– Kánonképző diskurzust.
– De hát ők ezt igaznak tartották!
Dermedt csend.
Az elnök lassan feláll.
– Kedves kolléga…
– Igen?
– A korabeli embereknek nincs joguk saját magukat értelmezni.
– Tessék?
– Majd mi megmondjuk, hogy valójában mit gondoltak.
A teremben kitör a taps.
Valaki meghatottan feláll.
– Igen! Ez az igazi akadémiai szabadság!
– Köszönjük, elnök úr!
A hangja elcsuklik.
– Végre nem a források mondják meg, mit jelentenek…
– …hanem mi mondjuk meg a forrásoknak, hogy mit jelentettek!
A terem felállva ünnepel.
Valaki zsebkendőt kér.
– Mi történt?
– Meghatódtam.
– Mitől?
– Attól, hogy végre megszabadultunk a korabeli szerzők önkényes önértelmezésétől.
A mellette ülő is könnyezik.
– Igen…
– Micsoda felszabadító érzés…
– Végre nem zavar bennünket az, hogy ők mit gondoltak magukról.
Az elnök meghatottan bólint.
– Ezért érdemes volt évszázadokat várni.
A Jegyző ünnepélyesen felolvassa a határozatot:
„A történeti szereplők saját nyilatkozatai tájékoztató jellegűek. Komolyan vételük tudománytalan. Valódi jelentésüket a 21. századi kutató állapítja meg.”
A teremben kitör az ováció.
Az elnök folytatja.
– Kérem a második bekezdést is!
A Jegyző olvas.
„A 19. század a forrásokat már helyesen értelmezte. A 21. század feladata e helyes értelmezés további, még helyesebb újraértelmezése.”
Álló taps.
– Harmadik bekezdés!
„A források elsődleges feladata, hogy alátámasszák a jelenkor elméleteit. Amennyiben ettől eltérnek, további értelmezésre szorulnak.”
A hátsó sorból valaki meghatottan felkiált:
– Ez a tudomány dinamizmusa!
– Negyedik bekezdés!
„A korabeli szerzők önértelmezése nem tekinthető mérvadónak. Saját korukat még nem ismerték kellő történeti távolságból.”
Viharos taps.
– Ötödik bekezdés!
„A jelen kutatója objektívebben ismeri a korábbi századok emberének gondolatait, jobban, pontosabban, mint azok saját maguk, mivel objektívek vagyunk. És történelmi távlatunk is van. Ez már önmagában objektív. És nem hiszünk a babonás vallási képzetekben, tehát megint csak objektívek vagyunk.”
Valaki könnyeit törölgeti.
– Ezért érdemes volt egyetemre járni…
– Hatodik bekezdés!
„A források hitelességét elsősorban nem saját állításaik, hanem a róluk kialakult tudományos recepció igazolja.”
A bizottság felállva ünnepel.
– Hetedik bekezdés!
„Az egymásra hivatkozó szakirodalom önmagában elegendő bizonyítékot képez arra, hogy az eredeti forrás félreértette önmagát.”
Az egyik tag zokogni kezd.
– Micsoda módszertani elegancia…
– Nyolcadik bekezdés!
„Amennyiben egy elsődleges forrás ellentmond a kialakult konszenzusnak, úgy a forrás további kontextualizálása, dekonstrukciója, újraolvasása, újrakeretezése, újrapozicionálása és újraértelmezése szükséges mindaddig, amíg egyet nem ért a szakirodalommal.”
A teremben percekig tartó ováció.
Valaki hátul halkan megjegyzi:
– Elnök úr…
– Tessék?
– És ha a forrás ezek után sem ért egyet velünk?
Az elnök elmosolyodik.
– Akkor végre bebizonyosodott, hogy problematikus.
A Jegyző elégedetten lezárja a jegyzőkönyvet.
„A tudomány ismét győzelmet aratott a források felett.”
A teremben kitör az ováció.
Valaki hátul halkan megjegyzi:
– Ez már szinte a PRIMER forrás.
Az elnök villámgyorsan rácsap az asztalra.
– Jegyzőkönyvbe venni!
A Jegyző felkapja a tollát.
– Mit írjak, elnök úr?
Az elnök ünnepélyesen diktálni kezdi:
– Az elsődleges források önmagukban nem tekinthetők tudományos bizonyítéknak.
A teremben megkönnyebbült sóhaj.
– A tudományos alapot kizárólag a recens, egymásra körkörösen hivatkozott recepciók konszenzusa képezheti.
Viharos taps.
Az egyik bizottsági tag könnyek között feláll.
– Végre valaki kimondta!
– Mit?
– Hogy a forrás csak akkor hiteles…
– Igen?
– …ha elég sokan nem olvasták, csak egymást idézték róla!
A terem felrobban.
Valaki extázisban felkiált:
– Ez a módszertani tisztaság diadala!
Egy másik tag remegő hangon hozzáteszi:
– Az elsődleges források veszélyesek.
– Miért?
– Mert közvetlen információt tartalmaznak.
Dermedt csend.
Az elnök komoran bólint.
– Pontosan ettől kell megvédenünk a tudományt.
A Jegyző ünnepélyesen aláhúzza a határozatot.
„A közvetlen tanúvallomás hitelessége kizárólag megfelelő számú modern egyetértő hivatkozás közbeiktatásával válhat tudományosan elfogadhatóvá. Vagyis soha.”
A bizottság percekig állva ünnepel.
A Jegyző lapozgat és nagyot nyelve bátortalanul, remegő hangon megszólal.
– Elnök úr!
– Igen?
– Még mindig itt vannak.
– Kik?
– Hát…
– A Biblia.
– Az egyházatyák.
– A szentéletrajzok.
– A kódexek.
– A Bollandisták.
Az elnök zavartan lapoz a jegyzőkönyvben.
– Ezek szerepelnek a napirendben?
– Nem.
– Akkor nem is léteznek.
A bizottság megkönnyebbülten bólogat.
Az egyik tag felsóhajt.
– Ez szép volt.
A másik is.
– Már azt hittem, foglalkoznunk kell velük.
Az elnök elégedetten mosolyog.
– Kollégák! Ezért szeretem a tudományt.
– Ha valami zavarja az elméletet…
– Igen?
– …kivesszük a napirendből.
Viharos taps.
A Jegyző már írná a határozatot.
Ekkor hátul megszólal egy halk hang.
– Elnök úr…
– Tessék.
– Itt van egy 17. századi jezsuita.
A teremben néma csend.
Az elnök lassan felnéz.
– Mit akar?
– Azt mondja, csak a lábjegyzeteit hozta.
– Hányat?
– Körülbelül… hatmilliót.
Valaki elejti a kávéját.
– Küldjék ki!
– Már kiküldtük.
– És?
– Lábjegyzetben visszajött.
A teremben feszültség.
– Akkor töröljék a lábjegyzetet!
– Megpróbáltuk.
– És?
– Hivatkozott egy korábbi kiadásra.
Valaki oxigént kér.
– Következő napirendi pont!
– A forráskritika még mindig modern találmány.
Hosszan tartó taps.
Újra jelentkezik valaki.
– Elnök úr…
– Már megint?
– Találtunk egy 12. századi szerzetest.
– Mit akar?
– A margóra azt írta:
„Ez a történet más kódexekben nem található.”
Dermedt csend.
Az elnök végül megszólal.
– Rendben.
– Akkor ő volt az első modern történész.
A jegyző bólint.
– Visszamenőleges hatállyal.
– Következő napirendi pont!
– A „középkor”, mert volt „középkor”. Hiszen ez konszenzus. Mi alkottuk.
Hosszas bólogatás és taps fogadja az elnök szavait.
– Szóval ez a babonás középkor bizonyítottan kritikátlan és tudatlan volt. A bizonyíték a konszenzus.
Hosszan tartó taps.
A hátsó sorokban néhányan állva tapsolnak.
Hátul újra jelentkezés.
– Elnök úr…
– Mi van már?!
– Találtunk egy ókeresztény atyát.
– Mit ír?
– Azt, hogy ezt Pétertől kapta.
– És?
– Amazt Jánostól.
– És?
– Ezt Páltól.
– És?
– Azt több tanú is megerősítette.
– És?
– Ezt nem meri biztosan állítani.
A teremben feszengés.
Az egyik bizottsági tag odasúgja a mellette ülőnek:
– Ez gyanúsan úgy hangzik… mintha ellenőrizné a forrásait.
Az elnök gyorsan közbevág.
– Biztos csak véletlen.
– Következő napirendi pont!
– A hagyomány mindig kiszínez.
A teremben egyhangú bólogatás.
Ekkor belép egy hagiográfus.
– Mit szeretne?
– Elnézést…
– Igen?
– Elveszett egy fontos kódexünk.
– Akkor írja újra emlékezetből!
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert elveszett.
– Akkor találjon ki valamit!
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert nem tudom.
– Akkor mit írt?
– Azt, hogy elveszett.
Dermedt csend.
Valaki elsuttogja:
– Ez… zavaróan korrekt.
Az elnök ingerülten feláll.
– Ez így nagyon megnehezíti a konszenzusos narratívánkat!
– Következő napirendi pont!
– A Biblia vallási könyv.
Az ajtó lassan kinyílik.
Belép Mózes.
Utána Izajás.
Utána Dávid.
Utána Lukács.
Utána János.
Utána Pál.
Utána Ágoston.
Utána Beda.
Utána a Bollandisták.
Az elnök feláll.
– Maguk mit keresnek itt?
Mózes válaszol.
– Állítólag most kezdődött a hagyomány.
János megszólal.
– Én szemtanú voltam.
Pál.
– Én tanúkat nevezek meg.
Ágoston.
– Én idézem őket.
A hagiográfus.
– Én megjelölöm, kitől hallottam.
A Bollandista.
– Én összevetem a kéziratokat.
A teremben hosszú csend.
Az elnök végül felragyog.
– Megvan!
Mindenki fellélegzik.
– Mi?
– Ők nem kritikusak.
– Miért nem?
– Mert hisznek Istenben.
A terem felrobban a megkönnyebbüléstől.
Valaki hátul óvatosan felemeli a kezét.
– Elnök úr…
– Mi van MÉG?!
– Ha valaki összehasonlítja a kéziratokat…
– Igen?
– Megjelöli a tanúkat…
– Igen?
– Feltünteti a variánsokat…
– Igen?
– Leírja, ha valamit nem tud…
– Igen?
– És még a saját hagyományát is ellenőrzi…
– Igen?
– Akkor pontosan mi hiányzik ahhoz, hogy kritikus legyen?
Az elnök gondolkodik.
Nagyon gondolkodik.
A bizottság is gondolkodik.
A jegyző is gondolkodik.
Végül az elnök diadalmasan felkiált:
– Az évszám!
– Tessék?
– Nem a 19. században csinálta!
A jegyző megkönnyebbülten felírja:
„A kritikus gondolkodás 1800 előtt nem minősül kritikus gondolkodásnak.”
A határozatot egyhangúlag elfogadják.
A következő százötven év tankönyvei hivatkoznak rá.
Már mindenki indulna haza.
Ekkor újra jelentkezés.
– Elnök úr…
– MÁR MEGINT?!
– Most maga a Biblia szeretne felszólalni.
Az elnök elsápad.
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert elsődleges forrás.
– És?
– Akkor…
– Igen?
– …kénytelenek lennénk elolvasni.
A teremben pánik tör ki.
Valaki felkiált:
– Ne engedjék be! Még a végén logikus kontextus lesz!
Az elnök remegő kézzel csenget.
– Rend!
Nagy nehezen helyreáll a csend.
– Megoldottam.
Mindenki feszülten figyel.
– Át kell nevezni.
– Mit?
– A kritikus gondolkodást.
– Mire?
– Modern kritikus gondolkodásra.
– És az mire jó?
Az elnök elégedetten mosolyog.
– Akkor megint úgy hangzik…
Hosszú szünet.
– …mintha mi találtuk volna fel.
A terem felrobban.
Álló taps.
A jegyzőkönyv lezárul.
A tankönyvek újranyomásra kerülnek.
A Bollandisták csendben lapoznak egyet.
A 12. századi szerzetes a margóra odaírja:
„Ez a határozat más kéziratokban nem található.”
A jezsuita hozzáfűzi lábjegyzetben:
„Lásd még az előző tizenkét kéziratot.”
A függöny legördül.