Emlékszik?
Az ördögűzésre.
Arra az alkalomra, amikor talán egyedül volt.
Arra, amelyik saját elbeszélése szerint „nem sikerült”.
Feltette magának utána a kérdést, Atya?
Miért nem?
Nem arra gondolok, hogy kevés volt-e egy pap.
Nem arra, hogy kellett volna-e még egy „specialista”.
Nem a létszámra.
Az irányultságra, Atya.
Arra a fránya irányultságra.
Mert az irányultság nemcsak annak az embernek számít, akit ostromolnak a démonok.
Annak is számít, aki odaáll mellé.
És most, miután végighallgattuk, hogyan beszél „földönkívüli civilizációkról”, hogyan töpreng azon, vajon miben hisznek, hogyan kommunikál velük Isten, „oda is elment-e Krisztus”, és talán nekünk kellene-e megismertetnünk velük a kinyilatkoztatást,
vissza kell mennünk a keresztény ember legelemibb koordinátáihoz.
Figyelem.
Fegyelem.
Tájékozódás.
Jelenlét.
Felismerés.
Szétválasztás.
Ezek, Atya.
Nem az egzotikus információ.
Nem a titkosított akta.
Nem a hárombetűs szolgálat.
Nem az izgalmas történet.
Ezek.
Mert ha a keresztény ember a látható valóságban megtanul figyelni, fegyelmezni önmagát, tájékozódni, jelen lenni, felismerni és szétválasztani, akkor a láthatatlan valósággal találkozva sem egyszerűen szemlélni fog.
Hanem képes lesz látni.
Nem a testi szemével.
Hanem abban az értelemben, amelyben a keresztény megkülönböztetés látás: felismeri, hogy mi micsoda.
És ami ennél is fontosabb:
mi nem az, aminek mutatja magát.
Ezért nem mellékes az UFO-történet.
Éppen egy olyan pap számára nem az, aki saját elbeszélése szerint démoni működéssel találkozott.
Mert néhány perccel korábban még tudta, hogy létezik olyan intelligens személyes teremtmény, amelynek egyik legalapvetőbb működési módja:
a megtévesztés.
És aztán megérkezett az UFO.
És egyszer csak a kérdés már nem az volt:
Mi ez?
Hanem:
Vajon miben hisznek?
Nem:
Kik ezek?
Hanem:
Hogyan kommunikál velük Isten?
Nem:
Miért kellene elhinnem, hogy azok, aminek mutatják magukat?
Hanem:
„Oda is elment-e Krisztus?”
Álljunk meg!
Mi történt a felismeréssel, Atya?
Mi történt a szétválasztással?
Mi történt a tájékozódással?
Mi történt az irányultsággal?
És most menjünk vissza még egyszer ahhoz a szobához, ahol az exorcizmus „nem sikerült”.
Nem tudom, mi történt ott.
Nem tudom, miért nem történt meg az, amit várt.
És nem fogom azt állítani, hogy azért, mert Ön UFO-kban hisz. Ezt nem tudhatom. (egyébként sanszos)
De felteszek Önnek egy sokkal kellemetlenebb kérdést.
Ön megvizsgálta a saját irányultságát, Atya?
Mert miközben az ostromlott ember kötődéseit, nyitottságait, tévedéseit, bűneit, beleegyezéseit vizsgáljuk, könnyű megfeledkezni arról az emberről, aki vele szemben áll.
A papról.
Ő mire figyel?
Ő hogyan tájékozódik?
Ő mit engedett be saját világmagyarázatába?
Ő képes-e még szétválasztani a keresztény teremtésrendet attól a modern mitológiától, amelynek kategóriáit készen kapta?
És ha ugyanaz a pap, aki tudja, hogy a démon megtéveszt, egy másik pillanatban izgatottan kész elfogadni egy ismeretlen intelligencia „önértelmezését”, akkor legalább a kérdést fel kell tenni:
hol maradt a megkülönböztetés?
Mert ha a démon valóban ott volt azon az alkalmon, amikor az exorcizmus „nem sikerült”, talán nem az volt számára a legérdekesebb, hogy egyedül érkezett-e, Atya.
Lehet, hogy a sarokban kuncogott.
Nem azért, mert Krisztusnak nincs hatalma fölötte.
Hanem mert az a pap, aki Krisztus nevében érkezett, később olyan lelkesen beszélt az „idegenekről”, hogy eszébe sem jutott először megkérdezni:
Kik vagytok?
És miért higgyem el nektek, hogy azok vagytok, akiknek mondjátok magatokat?
Figyelem. Fegyelem. Tájékozódás. Jelenlét. Felismerés. Szétválasztás.
Az irányultság, Atya.
Az a fránya irányultság.
Kezdi már érteni, Atya, mihez nyúlt hozzá?
Mert egy katolikus pap számára a kozmosz középpontjában nem egy azonosítatlan repülő tárgy áll.
Nem a CIA.
Nem Däniken.
Nem a szürkék.
Jézus Krisztus áll.
Imago Dei invisibilis.
Benne teremtetett minden. Általa. És érte.
És ha innen indulunk, Atya, akkor most tegye fel még egyszer a kérdését:
„Vajon oda is elment-e Jézus?”
Látja végre?
Nem olyan bonyolult ez.
Nem kell hozzá teológiát végezni sem Rómában, sem a Pázmányon.
Csak komolyan kell venni a Biblia szavait.
A Szót.
A Logoszt.
A kinyilatkoztatást.
Komolyan kell vanni a tanúkat.
Az evangelistákat.
A tanítványokat.
Az apostolokat.
Az egyházatyákat.
Az Egyház tanításait, atya.
Csak komolyan kell venni őket.
Nem azért, mert ezekből összeáll egy vallási vélemény a sok közül.
Hanem mert ezekből tárul fel előttünk a Rend.
A látható és láthatatlan valóság.
A teremtmény helye.
Az ember helye.
Az angyal helye.
A bukás helye.
A kereszt helye.
És minden kapcsolat középpontjában:
Jézus Krisztus.
Innen kell tájékozódni.
Nem a fekete csíkból.
Nem a titkosított aktából.
Nem az azonosítatlan jelenségből.
Krisztusból.
És akkor az „oda is elment-e?” kérdés már abban a pillanatban megakad, amikor kimondjuk.
Mert nincs olyan „oda”, amely kívül volna azon a teremtésen,
amely általa, benne és érte lett.
Folytatjuk.