Akkor nézzük meg a tesókat, Atya!
Jöhetnek.
A klasszikus szürkék.
A hüllőszerűek.
A huszonnégy fülűek.
A hatfejűek.
Legyen tíz szemük, húsz karjuk, szilíciumalapú testük, vagy bármi más, amit még hozzá szeretnénk képzelni.
Ambrózy atya válasza lényegében készen áll:
nem a test számít.
Az imago Dei nem azt jelenti, hogy Istennek két keze, két lába és emberi arca van.
Ebben természetesen igaza van.
Isten nem ember alakú anyagi létező.
Nem egy kozmikus ember ül valahol a világmindenség fölött.
„Spiritus est Deus.”
„Isten Lélek.”
(Jn 4,24)
Tehát amikor a Teremtés könyve azt mondja:
„Faciamus hominem ad imaginem et similitudinem nostram.”
abból valóban nem következik, hogy Istennek emberi testformája volna.
Csakhogy ebből nem következik a másik állítás sem:
hogy a test mellékes.
Álljunk meg, Atya!
Mert itt már nem egyszerűen a Teremtés könyvének egyetlen mondatát próbáljuk megfejteni.
Mi Krisztus után állunk.
És tudjuk, mi történt.
Καὶ ὁ λόγος σὰρξ ἐγένετο.
Et Verbum caro factum est.
És az Ige testté lett.
(Jn 1,14)
Nem azt mondja:
az Ige értelmes teremtménnyé lett.
Nem azt:
az Ige felvett egy tetszőleges anyagi hordozót, amelyben megmutathatta magát.
Nem azt:
az Ige választott magának egy biológiai szkafandert.
σὰρξ ἐγένετο.
Testté lett.
És itt már nagyon óvatosan a „test mellékes” kijelentéssel.
Mert az örök Logosz, aki által minden lett, ami lett, nem egy embernek látszó külső burkot vett magára.
Emberi természetet vett fel.
Valóságos emberi testet.
Valóságos emberi lelket.
Valóságos emberi természetet.
Nem megszállta az embert.
Nem beleköltözött egy testbe.
Nem használta az anyagot kommunikációs interfészként.
Megtestesült.
És igen:
ez botrány volt.
Az angyali világban, ez botrány volt.
És botrány lett az emberi világban is.
Már az apostoli korban ott a támadás pontosan ezen a ponton.
„Minden lélek, amely vallja Jézus Krisztust testben eljöttnek, Istentől van.”
(1Jn 4,2)
Majd:
„Sok csaló ment ki a világba, akik nem vallják Jézus Krisztust testben eljöttnek.”
(2Jn 7)
Miért kell ezt ennyire védeni, ha a test tulajdonképpen mellékes?
És Pál még tovább megy.
A kereszt:
„σκάνδαλον” — botrány.
(1Kor 1,23)
Isten Fia nem egyszerűen „megmutatta magát” emberi formában.
Az örök Logosz emberré lett.
És nem szabad elszaladnunk a másik irányba sem.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Isten ember.
Nem azt jelenti, hogy az isteni természetnek két keze és két lába van.
Nem azt jelenti, hogy a végtelen Isten „anyagba záródott”.
Hanem valami sokkal radikálisabbat:
az örök Logosz emberi természetet vett fel anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni.
Egy személy.
Két természet.
Vere Deus, vere homo.
Valóságos Isten.
Valóságos ember.
És ettől kezdve nem intézhetjük el az ember testi természetét azzal, hogy:
„a külső mindegy, az istenképiség lényege az értelem, a szabad akarat és az örök élet.” – ahogyan Ön definiálja, atya.
Mert akkor fel kell tennünk egy nagyon kellemetlen kérdést.
Miért emberré lett az Ige, Atya?
Miért nem angyallá?
Az angyalnak nincs értelme?
Dehogynem.
Nincs akarata?
Dehogynem.
Halandó?
Nem.
Ha tehát a három felsorolt tulajdonság egyszerűen hordozható imago Dei-csomag, akkor az angyali természet még különösen érdekes összehasonlítási alap.
És mégsem ezt olvassuk:
Et Verbum angelus factum est.
Hanem:
Et Verbum caro factum est.
Sőt, a Zsidókhoz írt levél egészen kellemetlenül konkrét:
„Mert bizony nem az angyalokat karolja fel, hanem Ábrahám magvát karolja fel.”
(Zsid 2,16)
Majd:
„Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez.”
(Zsid 2,17)
Testvéreihez.
Na, itt álljunk meg ennél a szónál.
Mert Ambrózy atya is ezt a rokonsági kategóriát használja:
„tesók vagyunk.” (a feltételezett alienekkel!)
Rendben.
Akkor nézzük meg, kit nevez a kinyilatkoztatás Krisztus testvérének, és milyen természet alapján.
Mert a Zsidókhoz írt levél nem egy általános kozmikus intelligenciaközösségről beszél.
Ábrahám magváról beszél.
Emberi természetről.
És az Ige ezt a természetet veszi fel.
És még valami, Atya: a test valóban nem számított az angyali világban?
Ááá.
Dehogy számított.
Csak az egész keresztény üdvtörténet egyik legmegrázóbb eseménye éppen az, hogy a teremtetlen Ige emberré lett.
Az angyalok pedig nem kívülálló nézői ennek.
„Amikor pedig ismét bevezeti Elsőszülöttét a világba, így szól: Imádja őt Isten minden angyala.”
(Zsid 1,6)
És Pál Krisztus felmagasztalásáról:
„Jézus nevére hajoljon meg minden térd, a mennyeieké, a földieké és az alvilágiaké.”
(Fil 2,10)
Mennyeiek.
Földiek.
Megint ugyanaz a hálózat.
Látható és láthatatlan valóság nem két külön történet.
És középen megint:
az emberré lett Krisztus.
Ezért nem azt állítjuk, hogy Isten ember formájú.
Éppen ellenkezőleg.
A kereszténység állítása sokkal döbbenetesebb:
Isten nem ember.
És Isten Fia emberré lett.
Ez az Incarnatio.
És most hozzuk vissza a szürke, hüllőszerű, hatfejű, huszonnégy fülű tesónkat.
Tegyük fel, hogy létezik.
Tegyük fel, hogy valóban értelmes.
Tegyük fel, hogy valódi szabad akarattal rendelkező személy.
Tegyük fel még azt is, amit egyelőre senki nem bizonyított:
imago Dei.
Rendben, Atya.
Akkor most már nem az a kérdés, hány füle van.
A kérdés ez:
Milyen természetet vett fel érte a Logosz?
Emberit?
Akkor miért az ő testvére a tízszemű szilíciumlény?
Az övét is?
Akkor az Ige másik természetet is felvett?
Ott is megtestesült?
Mit jelent akkor az a kérdése, hogy vajon:
„oda is elment Isten Fia”?
Mert az Incarnatio nem utazás.
Krisztus nem egy kozmikus misszionárius, aki előbb ide látogatott el, majd átment a következő lakott bolygóra.
Az Ige emberré lett.
És ha ezt egyszer komolyan kimondtuk, akkor már nem lehet könnyedén továbbmenni azzal:
„a test végül is mellékes.”
Nem.
Az ember nem azért imago Dei, mert Isten ember alakú.
De ebből egyáltalán nem következik, hogy az ember testi-lelki természete közömbös az üdvrendben.
Ellenkezőleg.
Betlehem.
Az éhség.
A szomjúság.
A vér.
A sebek.
A kereszt.
A halál.
Az üres sír.
És végül a feltámadás.
A testé.
„Tapintsatok meg és lássátok: a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látjátok, nekem van.”
(Lk 24,39)
Ha a test mellékes volna, Atya,
miért támadt fel a test?
És innen már egyetlen lépés Ádám és a Golgota.
Mert ha a hatfejű hüllőszerű és a szürke nyomi tesóvalóban tesó, akkor előbb-utóbb meg kell kérdeznünk:
kinek a bukásában bukott el?
És:
a Golgotán érte is meghalt Jézus Krisztus?
Na, ott fog igazán kényelmetlenné válni a „tesók vagyunk”.
Innen folytatjuk.