Vissza.
Nem a CIA-hoz.
Nem a Pentagonhoz.
Nem Elizondóhoz.
Nem ahhoz, hogy egy hírszerző mit sejt az azonosítatlan jelenségekről.
Vissza az ősatyákhoz.
Vissza magához Jézus Krisztushoz.
Vissza a Teremtéshez.
De vigyázzunk.
Nem úgy, ahogyan a modern ember szeret történeteket rendezni.
Nem egy evolucionista, lineáris sorban:
először volt valami egyszerű,
aztán lett belőle valami bonyolultabb,
aztán megjelent az ember,
aztán vallások alakultak ki,
aztán egyszer csak valahol ebben a történetben megjelent Jézus Krisztus is.
Nem.
A keresztény ember térképet kapott.
A látható és a láthatatlan valóság egyetlen teremtett Rendjének térképét.
Az ősatyák ebben tájékozódtak.
Nem idővonalon lépkedtek előre, hogy minden új jelenséghez új világmagyarázatot találjanak.
Kapcsolatokat kerestek.
Teremtő és teremtmény.
Látható és láthatatlan.
Testi és szellemi.
Angyal és ember.
Isten képmása és a képmás hordozója.
Bukás és helyreállítás.
Ádám és Krisztus.
Éva és Mária.
Fa és keresztfa.
Halál és feltámadás.
Hálózat.
És ennek a hálózatnak nem az ember a közepe.
Nem a Föld.
Nem az univerzum.
Nem a Pentagon.
Krisztus.
„Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtetett minden a mennyben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok…”
(Kol 1,15–16)
Álljunk meg!
Láthatók.
És láthatatlanok.
Pál nem felejtette ki azt a valóságot, amelyet nem látunk.
És nem kellett hozzá UAP.
Folytatja:
„minden általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.”
(Kol 1,16–17)
Na, ez a térkép.
Nem azért kezdünk Krisztussal, mert éppen katolikusok vagyunk, és szeretnénk valahová vallásos elemként beilleszteni Jézust.
Hanem mert a keresztény kinyilatkoztatás szerint nincs olyan teremtményi valóság, amelyet Krisztus megkerülésével lehetne ontológiailag elhelyezni.
Ha létezik:
teremtett.
Ha teremtett:
általa teremtetett.
Ha látható:
benne.
Ha láthatatlan:
benne.
Ha testi:
benne.
Ha szellemi:
benne.
Ha az egész kozmosz legtávolabbi pontján találunk valamit, amiről ma még fogalmunk sincs:
az sem kívül esik ezen a térképen.
Ezért az UAP nem új koordinátarendszert igényel.
Éppen ellenkezőleg.
Az ismeretlent kell visszavinnünk a már megadott koordináták közé.
És itt válik fontossá valami, amit a modern lineáris gondolkodás nagyon könnyen szétszakít.
A Teremtés könyvében ezt olvassuk:
„Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.”
(Ter 1,26)
Majd:
„Isten megteremtette az embert a maga képmására.”
(Ter 1,27)
A modern lineáris olvasat könnyen azt mondja:
rendben.
Ez volt az elején.
Aztán eltelt az idő.
És sokkal később jött Krisztus.
Csakhogy János evangéliuma az első mondatnál szétveri ezt a sorrendet, mint ontológiai sorrendet:
„Kezdetben volt az Ige.”
Nem Betlehemben kezdődött.
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.”
(Jn 1,1–3)
És ugyanez az Ige:
„testté lett.”
ὁ λόγος σὰρξ ἐγένετο
(Jn 1,14)
Tehát amikor a Teremtés könyvében kimondjuk:
imago Dei,
nem zárhatjuk be a könyvet, hogy aztán több ezer évvel később egy másik fiókból elővegyük Krisztust.
Mert Pál megmondja, ki:
εἰκὼν τοῦ θεοῦ τοῦ ἀοράτου.
A láthatatlan Isten képmása.
Most kezd összeállni a térkép.
Teremtés.
Imago Dei.
Ádám.
Bukás.
Ígéret.
Mária.
Incarnatio.
Emberi természet.
Kereszt.
Feltámadás.
Helyreállítás.
És középen végig:
Krisztus.
Nem egy egyenes vonal végén vár bennünket.
Ő tartja össze az egészet.
És ezért most visszamehetünk ahhoz a kérdéshez, amelyet Jeszenszky Zsolt ösztönösen feltett.
Ha Isten az embert teremtette képmására—
és Krisztus a láthatatlan Isten Képmása—
és minden benne, általa és érte teremtetett—
és ugyanez az örök Ige emberi természetet vett fel—
akkor, Atya:
pontosan mit jelent az, hogy a huszonnégy fülű, hatfejű alien a „tesónk”?
Mert ezt mondta Atya,
Ön mondta ez, hogy: ”ők” a tesóink.
Most már nem az a kérdés, hogy van-e elég bolygó hozzá.
Most már a térképen kell megmutatni, hová tesszük.
Innen folytatjuk.