Ott tartunk, hogy vannak állítólagosan dokumentált jelenségek, amelyekre nem találtak kielégítő magyarázatot.
Nem orosz.
Nem kínai.
Nem ismert amerikai technológia.
Rendkívüli sebesség.
Szokatlan manőverek.
Ismeretlen meghajtás.
Rendben.
De az, hogy valamiről sikerült megállapítanunk, mi nem, még nem jelenti azt, hogy megállapítottuk, mi igen.
Ez elemi különbség.
Ha az erdőben találok egy nyomot, és megállapítom, hogy nem ló, nem szarvas és nem kutya hagyta, abból még nem következik:
sárkány.
Annyi következik:
még nem azonosítottam.
És itt Ambrózy atya előveszi Elizondo következő gondolatát.
Lehet, hogy nem is az űrből érkeznek.
Lehet, hogy a tengerekből.
Lehet, hogy itt vannak velünk.
Lehet, hogy a saját világunk olyan részéhez tartoznak, amelyről egyszerűen még nem tudunk.
Hiszen Elizondo mikrobiológiát tanult.
És milyen jó példa erre a mikrobiológia!
A mikroorganizmusok akkor is léteztek, amikor az ember még nem látta őket.
Ott voltak.
Körülöttünk.
Bennünk.
Csak nem rendelkeztünk azokkal az eszközökkel, amelyekkel észlelhettük volna őket.
Majd megjelentek a megfelelő eszközök, és feltárult előttünk egy addig ismeretlen világ.
Tökéletes példa.
Csak nem arra, amire használni szeretnénk.
Mert mit csináltunk a mikroorganizmusokkal, amikor végre észlelni tudtuk őket?
Megfigyeltük.
Elkülönítettük.
Vizsgáltuk.
Azonosítottuk.
Osztályoztuk.
Nem azt mondtuk:
„Eddig nem láttuk őket, tehát valószínűleg hatfejű intelligens tesóink.”
Hanem éppen ellenkezőleg.
Az ismeretlent fegyelmezett megismerési eljárással vezettük át az ismertbe.
És ez a mikrobiológiai hasonlat azért különösen szép, mert szinte maga mondja ki, mit kellene most tennünk.
Figyelem.
Van valami.
Fegyelem.
Nem mondok róla többet annál, mint amit tudok.
Tájékozódás.
Megkeresem, milyen ismert kategóriák között vizsgálható.
És ha egyikbe sem tudom még biztosan elhelyezni?
Akkor továbbra is:
nem tudom.
Nem szégyen.
Nem kudarc.
Pontosan ez az U az UAP-ban.
Csakhogy az érvelés továbbhalad.
A világegyetem hatalmas.
Rengeteg csillag.
Rengeteg bolygó.
Elképesztő tér.
Miért éppen a Föld lenne az egyetlen hely, ahol élet van?
Miért csak itt volna intelligens élet?
És végül belép Isten is:
„A Jóisten miért ne teremtett volna másokat is?” (mondja Ambrózy atya)
Álljunk meg!
Na, Atya.
Most mit bizonyítottunk?
Hogy a világegyetem nagy?
Igen.
Hogy sok bolygó létezik?
Igen.
Hogy Isten mindenható?
Igen.
Hogy Isten képes volna más testi intelligens élőlényeket teremteni?
Természetesen.
De ebből hogyan jutottunk el oda, hogy teremtett is egy másik értelmes, személyes, testi, intelligens teremtményi rendet?
Mert a két mondat nem ugyanaz:
Isten megteheti.
és
Isten megtette.
A mindenhatóság nem bizonyíték minden olyan dolog létezésére, amelyet Isten megteremthetett volna.
Isten teremthetett volna még tizenkét holdat a Föld köré.
Nincs tizenkét holdunk.
Teremthetett volna lila elefántot hat szárnnyal.
A mindenhatóságából nem következik, hogy megteremtette.
A kérdés tehát nem:
„Miért ne tehette volna?”
Hanem:
Honnan tudjuk, hogy megtette?
És még mindig van egy ennél is nagyobb problémánk.
Mert nézzük meg, honnan indultunk.
UAP.
Unidentified Anomalous Phenomena.
Azonosítatlan jelenségek.
Aztán kaptunk:
CIA-t.
Fekete csíkokat.
Hírszerzőt.
Pentagont.
Katonai pilótákat.
Műszeres észleléseket.
Ismeretlen mozgást.
Nem orosz.
Nem kínai.
Talán nem emberi technológia.
Talán tenger.
Talán világűr.
Mikroorganizmusokat.
Rengeteg bolygót.
Isten mindenhatóságát.
És egyszer csak ott áll előttünk:
„mások”.
Álljunk meg!
Mikor azonosítottuk őket?
Melyik lépésben történt?
Hol vált az azonosítatlan jelenség élőlénnyé?
Hol vált az élőlény intelligenssé?
Hol vált az intelligencia személlyé?
Hol állapítottuk meg, hogy testi?
Hol állapítottuk meg, hogy földönkívüli?
Hol állapítottuk meg, hogy technológiát használ?
Hol állapítottuk meg, hogy kommunikál?
Hol lettek belőle „ők”?
Mert mire Ambrózy atya felteszi a következő kérdéseit, már egészen különös dolgokat tudunk ezekről a létezőkről.
Vajon miben hisznek?
Vajon hogyan kommunikál velük Isten?
Vajon oda is elment Isten Fia?
Hoppá.
Néhány perccel ezelőtt még azt sem tudtuk, mi mozog a radarképernyőn.
Most pedig már a vallásukról érdeklődünk.
Atya, kikről beszélünk?
Nem kötekedésből.
Tényleg.
Kik ők?
Mert ha erre azt válaszoljuk:
nem tudjuk,
akkor nem kérdezhetjük még, miben hisznek.
Ha pedig már tudjuk, hogy értelmes, személyes, testi teremtmények, akik képesek Isten megismerésére, akkor mutassuk meg:
melyik bizonyítékból állapítottuk ezt meg?
És itt válik igazán érdekessé Jeszenszky Zsolt.
Mert valami neki sem áll össze.
Nem bontja még végig az egész láncot.
Nem kérdezi végig, hogyan lett az unidentifiedből „ők”.
De amikor Ambrózy atya már odáig jut, hogy ezeknek az ismeretlen létezőknek Istenhez fűződő viszonyáról gondolkodik, Jeszenszky ösztönösen visszanyúl a keresztény koordinátarendszerhez.
És felteszi azt a kérdést, amelynél most már tényleg meg kell állnunk:
De hát Isten az embert teremtette a saját képmására.
Na.
Most érkeztünk meg.
Mert ettől a pillanattól már nem UAP-okról beszélünk.
Nem radarképekről.
Nem Pentagon-videókról.
Nem Elizondóról.
Nem fekete csíkokról.
Hanem:
teremtésről.
emberről.
imago Dei-ről.
És hamarosan:
Krisztusról.
Most már nincs hová menekülni azzal, hogy „nem tudjuk kizárni”.
Most elő kell venni a kozmikus iránytűt.
Innen folytatjuk.