029: INDUL EURÓPA HÁROM PILLÉRE

Kedves Olvasóim!

Az elkövetkező hetekben egy újabb levélsorozattal szeretném próbára tenni a türelmeteket.

Ezúttal egy olyan mondatot fogunk körbejárni, amelyet valószínűleg mindannyian hallottunk már, és amely olyan szépen, olyan szabályosan és olyan meggyőzően hangzik, hogy többnyire eszünkbe sem jut megkérdezni, valóban igaz-e:

„Európa három alappillére a görög filozófia, a római jog és a keresztény morál.”

Szép.

Kerek.

Meggyőző.

És minél tovább nézem, annál több bajom van vele.

Nem azért, mert már készen állna a fejemben egy másik, ugyanilyen szép civilizációtörténeti képlet, amelyet egyszerűen a régi helyére szeretnék tenni. Nincsen.

Sőt, ennek a levélsorozatnak éppen az az egyik oka, hogy nincsenek kész válaszaim.

Annál több kérdésem van.

És van egy sokkal egyszerűbb problémám.

Nem találom Krisztust a mondat közepén.

Pontosabban: megtalálom. Ott áll a harmadik pillérben, a „keresztény morál” címszó alatt.

És éppen ez kezdett zavarni.

Pontosabban: megtalálom. Ott áll a harmadik pillérben, a „keresztény morál” címszó alatt.

És éppen ez kezdett zavarni.

Mert ha komolyan vesszük azt, amit a kereszténység saját magáról állít, akkor Krisztus nem egy később érkező erkölcsi komponens az európai civilizáció történetében.

„Kezdetben volt az Ige.”

Nem Athénban.

Nem Rómában.

Kezdetben.

És:

„Minden általa lett.”

Ha pedig ezt nem áhítatos díszmondatként olvassuk, hanem komolyan vesszük, akkor rögtön megváltozik a kérdés.

Ki épül kire?

A megszokott civilizációtörténeti kép lineáris.

Volt a görög filozófia.

Volt a római jog.

Majd megjelent a kereszténység, amely átvett, megtisztított, továbbfejlesztett, erkölcsi tartalommal töltött meg, kereszténnyé formált egy már létező görög–római civilizációs örökséget.

És lehet, hogy ez így van.

De honnan tudjuk?

Mert így tanultuk?

Mert generációk óta így rajzoljuk fel a nyilakat?

Mert ha eleve ezt a szerkezetet keressük a forrásokban, akkor természetesen újra és újra ezt fogjuk felismerni bennük?

Vagy azért, mert a primer forrásokból valóban újra felépíthető?

Ezt szeretném ellenőrizni.

Mert ha volt „továbbélés”, akkor pontosan minek a továbbéléséről beszélünk?

Ha volt „átvétel”, mit vettek át?

Ha volt „ráépülés”, mi épült mire?

Ha volt „kontinuitás”, pontosan mi volt kontinuus?

És ha egy keresztény uralkodó egy pogány eredetű jogi normát, intézményt vagy fogalmat valóban továbbvitt, akkor keresztényként még egy kérdést fel kell tennem:

milyen jogon tette?

Mi volt a mérce?

Azért maradhatott meg valami, mert régi volt?

Mert működött?

Mert kifinomult volt?

Mert római volt?

Mert egy nagy tekintélyű jogtudós megfogalmazta?

Vagy azért, mert megállt Krisztus Rendje előtt?

És mi történt azzal, ami nem állt meg?

Előkerül tehát megint a bibliai tükör

Akik olvasták az eddigi munkáimat és leveleimet, tudják, hogy ezen a ponton általában előveszek egy meglehetősen kellemetlen eszközt.

A bibliai tükröt.

És itt rögtön tisztáznunk kell valamit. Nem én készítek a Szentírásból utólag jogi forrást. Nincs rá szükség. A Biblia maga jogi-ontológiai korpusz.

Nem egyszerűen erkölcsi tanításokat tartalmaz, amelyekkel egy tőle függetlenül létező jogrendet időnként meg lehet mérni. A norma abból következik, amit a Szentírás a valóság Rendjéről állít: ki Isten, ki az ember, kié az élet, mi a test, mi a férfi és a nő, mi a házasság, mi a szövetség, mi a tulajdon, mi az adósság, mi az örökség, mi a bűn, mi az ítélet, mi a büntetés, mi a váltság, honnan ered az autoritás és hol húzódnak annak határai.

Előbb van a Rend, és abból következik a norma.

Ezért nevezem bibliai tükörnek azt, amikor egy történeti jogszabályt, uralkodói önértelmezést vagy ember alkotta normát visszahelyezek ebbe a Rendbe. Nem azért, hogy a Szentírást hozzáigazítsam a jogtörténethez, hanem éppen fordítva:

megnézzük, mit mutat az emberi jog, ha a kinyilatkoztatott Rend elé állítjuk.

Mert ha egy keresztény uralkodót, keresztény jogalkotást vagy keresztény királyságot vizsgálunk, akkor előbb-utóbb illene komolyan vennünk azt a koordinátarendszert is, amelyben ezek az emberek saját állításuk szerint éltek.

Ha egy keresztény uralkodó a házasságról rendelkezik, mellétesszük:

mit mond Krisztus a házasságról?

Ha saját hatalmának isteni eredetéről beszél:

mit mond a Szentírás az emberi királyság eredetéről?

Ha az uralkodó az Egyház ügyeiben lép fel:

kinek adott Krisztus kulcsokat?

Ha egy ember alkotta jogi norma és Isten parancsa találkozik:

mit mond Krisztus az emberi hagyományról, amely képes érvénytelenné tenni Isten igéjét?

És amikor Krisztus egy létező jogi rendelkezéssel szemben azt mondja:

„Kezdettől azonban nem így volt”,

akkor talán érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy egy norma történeti létezése, régisége vagy kifinomultsága önmagában elegendő-e annak igazolására.

Krisztus ugyanis ott nem egyszerűen kijavít egy rosszul működő szabályt.

Visszaviszi a kérdést a teremtett Rendhez.

Ezért a bibliai tükör ebben a levélsorozatban nem díszítés lesz.

Mérce lesz.

És máris bajba kerül a „keresztény morál”

Mert egyre kevésbé értem, hogyan lett a kereszténységből ebben a híres hárompillérű szerkezetben egyszerűen „morál”.

A Szentírás ugyanis nem csupán azt mondja meg, hogy legyünk jó emberek.

És most megismétlem a fentieket.

Beszél arról, hogy ki az ember.

Kié az élet.

Mi a test.

Mi a férfi és a nő.

Mi a házasság.

Mi a szövetség.

Mi az adósság.

Mi az örökség.

Mi a tulajdon.

Mi az ítélet.

Mi a büntetés.

Mi a váltság.

Mi a halál.

Mi az autoritás.

Ki uralkodhat.

Honnan származik a hatalom.

És hol vannak annak határai.

Ez nem egy római jog mellé illeszthető erkölcsi függelék.

Ez jogi-ontológiai Rend.

És ha ezt komolyan vesszük, akkor már maga a hárompillérű mondat szerkezete válik kérdésessé.

Mert lehet, hogy már azzal eldöntöttünk valamit, hogy Krisztust betettük a harmadik oszlopba.

Nézzünk meg egy keresztény császárt!

Sőt, rögtön többet.

Nem szeretném már ebben a bevezető levélben lelőni a következő hetek kérdéseit, de annyit talán elárulhatok, hogy nagyon hamar eljutottam I. Theodosius (379–395) és II. Theodosius (408–450) császárokhoz.

És ott találtam egy különös mondatot.

I. Theodosius híres 380-as rendelkezésében ott áll:

secundum apostolicam disciplinam evangelicamque doctrinam

az apostoli tanítás és az evangéliumi doctrina szerint.

Itt megálltam.

Mert ha a római jog keresztény „megtisztításának” történetét szeretném elmesélni, akkor előbb válaszolnom kell valamire:

mi a normatív origó ebben a mondatban?

Róma?

Vagy az apostoli és evangéliumi tanítás?

Egy pogány jogi struktúra kapott itt keresztény erkölcsi korrekciót?

Vagy egy keresztény uralkodó egy másik Rendből nézi és méri meg azt a jogi világot, amelyet örökölt?

Nem tudom még, milyen messzi vihető ez az állítás.

De meg fogjuk nézni.

És természetesen eljutunk Justinianushoz (527–565) is.

Ahhoz a Justinianushoz, akinek hatalmas kodifikációja nélkül a római jog későbbi története elképzelhetetlen, és aki ezért újra és újra központi helyet kap a római jog európai továbbélésének történetében.

Csakhogy Justinianus keresztény császár.

Ezért őt is megkérdezzük.

Saját szövegeiből.

Mit gondol a jogról?

Mit gondol saját hatalmáról?

Mit gondol az Egyházról?

Mit gondol a sacerdotiumról (papi hatalom) és az imperiumról (császári hatalom)?

És amikor a kettőt Isten két legnagyobb adományaként ugyanabból az egy princípiumból eredezteti, akkor odatesszük mellé 1Sám 8-at.

Amikor az imperium helyét keressük az Egyházban, odatesszük Krisztus Péterhez intézett szavait.

Amikor pedig ugyanaz a császár különbséget tesz a divina (isteni dolgok) és a humana (emberi dolgok), a sacerdotium (papi hatalom) és az imperium (császári hatalom) feladata között, majd saját császári gondoskodását kiterjeszti az igaz dogmára és a papság állapotára is, akkor megkérdezzük:

mi történt a határvonallal?

És azt is meg fogjuk kérdezni:

ugyanazt a keresztény uralkodói struktúrát látjuk Theodosiusnál és Justinianusnál?

Nem azért, hogy Justinianust a vádlottak padjára ültessük.

Hanem azért, mert egy keresztény császár is mérhető Krisztus Rendjén.

Éppen úgy, mint bármelyik másik keresztény.

A görögök sem maradnak ki

Itt pedig lesz egy nagyszerű kísérőnk.

Szent Jusztinosz mártír (kb. 100–165).

Mert ha a megszokott nyíl így mutat:

görög filozófia → keresztény gondolkodás,

akkor szeretném megkérdezni Jusztinoszt:

ő is így rajzolta fel ezt a vonalat?

Mit gondolt Szókratészről?

Platónról?

Az igazságmagokról?

A démonokról?

Mózes és a görög filozófusok időbeli viszonyáról?

És mindenekelőtt:

ki nála az igazság forrása?

Mert az, hogy egy pogány filozófus felismer valami igazat, és az, hogy tőle származik az igazság, két egészen különböző állítás.

Ezt sem szeretném összekeverni.

Aztán lesz egy egészen prózai problémánk

Hol van Európa?

Mert amikor elkezdtem forgatni a nagy tekintélyű nyugati szerzőktől származó európai jog- és eszmetörténeti munkákat, különös dologra lettem figyelmes.

Európa időnként meglehetősen kicsire zsugorodik.

Itália.

Frank területek.

Anglia.

Germán területek.

Néhány további szereplő.

Majd ebből megszületik:

Európa.

Jó.

Akkor keressük meg Európát.

Hol vannak a longobárdok?

Hol vannak a vizigótok?

Hol vannak az ír keresztény közösségek?

Hol van Bulgária?

Horvátország?

Csehország?

Lengyelország?

A Rusz?

A skandináv keresztény királyságok?

És természetesen:

hol van Magyarország?

Ha ugyanis Európa jogi és szellemi fundamentumáról állítunk valamit, akkor talán nem túlzó kívánság, hogy Európát is bevonjuk a bizonyításba.

Ráadásul Európa — bármilyen kellemetlen — nem a 19. században kezdődik.

És itt érkezünk el egy másik problémámhoz.

Lehetséges-e, hogy egy, a 19. században megszilárduló pozitivista, lineáris civilizációtörténeti szemüveg segítségével visszafelé rendeztük el a korábbi századokat?

Nem állítom, hogy igen.

Megkérdezem.

És ehhez nem az lesz a döntő, hogy egy 19., 20. vagy 21. századi történész mennyire tekintélyes.

Hanem az:

újra felépíthető-e a konstrukció a primer forrásokból?

És akkor jön a nagy kontinuitás

Ha a római jog a keresztény Európa kontinuus jogi fundamentuma, akkor van egy nagyon egyszerű ötletem.

Nézzük meg a kontinuitást.

Justinianus után.

Bologna előtt.

Mert ott van közben néhány évszázad.

És azok az évszázadok nem üres lapok.

Keresztény királyságok működtek.

Uralkodók törvényeket alkottak.

Bíráskodtak.

Házasodtak.

Temettek.

Büntettek.

Zsinatokat tartottak.

Egyházmegyéket alapítottak.

Meghatározták az uralkodó és a püspök helyét.

Vagyis nem vártak Bolognára, hogy legyen joguk.

Elővesszük tehát a longobárd törvényeket.

A frank capitularékat.

Az angolszász törvényalkotást.

Az Ottókat.

Szent Henriket.

És elmegyünk keletebbre is.

Mindenütt ugyanazokat az egyszerű kérdéseket tesszük fel:

Mi a jog normatív origója?

Mi áll az emberi törvény fölött?

Mi történik, ha a kettő összeütközik?

Hol van ebben a római jog?

És milyen minőségben van jelen?

Mert egyre kevésbé szeretném összekeverni ezeket a fogalmakat:

fennmaradás, hatás, átvétel, kontinuitás, recepció, szubszidiárius (kisegítő, másodlagosan alkalmazandó) alkalmazás és fundamentum.

Egy jogi szöveg fennmaradhat anélkül, hogy egy társadalom normatív fundamentuma lenne.

Egy fogalom átvehető anélkül, hogy az egész rendszer vele együtt érkezne.

Valami évszázadokkal később recepció tárgyává válhat anélkül, hogy addig kontinuusan meghatározta volna az adott jogrendet.

És ha Bolognában valamit újra intenzíven tanulmányozni, glosszálni, tanítani és később alkalmazni kezdenek, akkor legalább feltehetjük a pimasz kérdést:

pontosan mit jelent az „újra”, ha közben kontinuitásról beszélünk?

És végül haza fogunk érkezni

Szent Istvánhoz.

Az Intelmekhez.

A Szent Koronához.

És ezen a ponton a kérdés már egyáltalán nem lesz elméleti.

Mert Szent Istvánt nem szeretném egy előre elkészített nyugat-európai fejlődéstörténet keleti illusztrációjaként kezelni.

Először őt szeretném megkérdezni.

Mit mond?

Mi a király helye?

Mi áll fölötte?

Honnan ered a püspök autoritása?

Mi a hit helye?

Mi az Egyház helye?

Meddig ér a király hatalma?

És mi alkotja végül a királyi koronát?

Az Intelmek a készülő munkámban ezért nem érdekes magyar mellékepizód lesz.

A keresztény struktúra egyik alaptézise lesz.

Mert első olvasásra legalábbis valami egészen mást látok benne, mint egy pogány politikai rendszer keresztény „megtisztogatását”.

Nem azt látom, hogy egy már kész struktúrára rákerül a keresztény morál.

A király maga kerül Krisztus Rendjébe.

És attól kezdve ő is mérhető.

Ezért lesz különösen fontos majd megkérdezni:

ha ezt látjuk Szent Istvánnál, mit látunk Nagy Károlynál?

Mit az Ottóknál?

Mit Szent Henriknél?

Mit a többi keresztény királyságban?

És csak ezután szeretném eldönteni, jogos-e mindezt egyetlen nagy, kontinuus római jogi fejlődéstörténetbe rendezni.

Mire vállalkozom tehát?

Nem arra, hogy néhány hét alatt megírjam Európa új eszme- és jogtörténetét.

Megnyugtatok mindenkit: ennél azért valamivel szerényebb vagyok.

A levelek nem teljes tételkidolgozások lesznek.

Lesz bennük primer forrás.

Lesz bibliai tükör.

Lesznek egymás mellé tett szövegek.

Lesznek olyan kérdések, amelyekre talán könnyű lesz válaszolni.

És reményeim szerint lesz néhány olyan is, amelyre nem.

Nincsenek kész válaszaim.

Ezt szeretném különösen hangsúlyozni.

Nem azért indulok el, hogy bebizonyítsam: a görög filozófia és a római jog jelentéktelen volt.

Nem azért, hogy egy nagy narratívát lecseréljek egy másik, ugyanolyan kényelmes nagy narratívára.

Hanem azért, mert szeretném egy időre felfüggeszteni a kész választ.

És megkérdezni:

mit mondanak a források, ha nem kényszerítjük őket előre a kijelölt helyükre?

Ahol tévedek, ott szeretném, ha kijavítanának.

Ahol kihagytam egy forrást, tegyék elém.

Ahol egy jogtörténész, teológus, történész vagy filológus azt mondja:

„Lilla, ezt nem lehet így.”

ott nagyon szeretném hallani utána azt is:

„mert itt van a forrás.”

Na, akkor kezdődik a valódi disputa.

És talán egyszer nem is levelekben.

Nagyon örülnék annak, ha ezekből a kérdésekből később személyes beszélgetés, előadássorozat vagy akár kerekasztal születne, ahol különböző területek kutatói ugyanazokat a forrásokat teszik ki az asztalra.

Nem azért, hogy mindenki ugyanazzal a válasszal álljon fel.

Hanem azért, hogy legalább ugyanazt a kérdést tegyük fel.

Mert a levelekkel a munka nem ér véget

A „három pillér” kérdésének primer forrásokra épülő vizsgálata a monográfiasorozatom következő kötetében kap majd részletes helyet:

Imago Dei, mint csatatér II. A démonok „bábozása” és a kereszt joguralma.

Nem véletlenül.

Mert ahhoz, hogy megértsük a kereszt joguralmát, előbb azt kell megértenünk, mit jelent az, amikor Krisztus Rendje belép a történeti világba.

Mit tesz azzal, amit ott talál?

Ráépül?

Kijavítja?

Megtisztogatja?

Átveszi?

Vagy megítéli?

Mi maradhat meg?

Mi nem?

És ki dönti ezt el?

Ennek pedig közvetlen következménye lesz a harmadik kötetben:

Szent István király Jobbja és kultusza. Kreálmány vagy valóság?

Mert ott már nem kerülhetjük meg, milyen jogi-ontológiai Rendben létezett a keresztény király, a királyi test, az ereklye, a korona és maga a királyság.

És ezért lesz ott az Intelmek nem kiegészítő forrás, hanem alap.

De mielőtt odáig eljutunk, van egy közhelyünk, amelyet szeretnék végre komolyan venni.

Olyan komolyan, hogy ellenőrizzük.

Valóban három pilléren áll Európa?

Görög filozófia.

Római jog.

Keresztény morál.

Vagy azért látunk három pillért, mert egy későbbi történeti koordinátarendszer három pillérre bontott valamit, amit a keresztény források egészen más Rendben helyeztek el?

És egyáltalán:

mi Európa?

Hol vannak a határai?

Kinek a történetéből írtuk meg Európa történetét?

És végül visszatérünk ahhoz az emberhez, akit valahogy sikerült a harmadik pillérbe beszorítanunk:

Jézus Krisztushoz.

Mert ha Ő valóban az, akinek a kereszténység vallja, akkor talán mégsem a történet végén kellene megérkeznie egy kis „keresztény morállal”.

„Kezdetben volt az Ige.”

Nem Athénban.

Nem Rómában.

Kezdetben.

Innen indulunk.

Szeretettel:

Lilla

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top