Az előző levél végén azt láttuk, hogy az ember nem önmagára teremtetett.
Az ember Krisztusra teremtetett.
Arra a Fiúra,
aki a tökéletes Isten képmása,
és aki által minden lett.
Korábban már láttuk, hogy az a Logosz, aki által minden lett, nem elv, nem erő és nem puszta szó, hanem Személy.
Most azonban egy még nagyobb titok előtt állunk. Mert ugyanaz az Ige, aki által a világ létrejött, belép saját teremtésébe.
De itt egy újabb kérdés vár ránk.
Miként lépett be Krisztus ebbe a világba?
A keresztény hit válasza első hallásra egyszerűnek tűnik.
Mégis ez az egyik legnagyobb botrány az egész teremtés történetében.
„Fogantatott Szentlélektől,
született Szűz Máriától.”
A hitvallás szavai annyira ismerősek,
hogy szinte észre sem vesszük őket.
Pedig ezekben a szavakban a teremtés rendjét megrázó esemény rejtőzik.
Mert az örök Logosz nem kívülről érintette meg az emberi természetet.
Nem csupán megjelent az emberek között.
Nem látszólag lett emberré.
Hanem belülről lépett be az emberi létbe.
Fogan.
Kihordatik.
Megszületik.
Növekszik.
Éhezik.
Elfárad.
Szenved.
Meghal.
És amit ezután tesz,
az az isteni szeretet végső önkinyilatkoztatása.
Megvált.
Feltámad.
Legyőzi a halált.
Feltöri az adósságlevél bilincseit.
Megnyitja azt az utat,
amely Ádám előtt bezárult.
Mert a Megtestesülés nem önmagáért történt.
Hanem azért,
hogy az ember eljusson arra a célra,
amelyre kezdettől fogva rendeltetett.
Ez az ígéret.
Ez az ember reménye.
És talán ez az imago Dei legmélyebb titka is.
Hogy az ember nem csupán az Atya akaratából az örök Ige által teremtetett.
Hanem Krisztusra teremtetett.
És végül Krisztusban teljesedik be.
Mert az örök Fiú nem angyali természetet vett magára.
Nem kerubi természetet.
Nem szeráfi természetet.
Hanem emberit.
És nem közvetlenül a földből formálta magának ezt a természetet, mint egykor az Atya Ádám testét. (Ter 2,7)
Hanem egy asszony méhében fogant. (Lk 1,35, 38)
És itt jelenik meg Mária.
Nem csupán, mint Krisztus édesanyja.
Hanem mint az a teremtmény,
aki ott mondja ki az Igent,
ahol egykor a lázadás megszületett.
„Fiat mihi secundum verbum tuum.” (Lk 1,38)
„Íme, az Úr szolgálóleánya.
Legyen nekem a te igéd szerint.”
(Lk 1,38)
A keresztény hagyomány ezért nevezi őt Istenszülőnek.
Theotokosznak.
Nem azért, mert az istenség tőle származna.
Hanem azért, mert az a Személy,
akit méhében hordoz,
valóságos Isten és valóságos ember.
És talán itt kezdjük megérteni,
miért nem egyszerűen teológiai kérdés a megtestesülés.
Hanem a démoni világ számára ontológiai katasztrófa.
A makulátlan Asszonyban a megtestesülés akadálytalanul végbemehet.
Nem azért, mert Mária több volna teremtménynél.
Hanem azért, mert benne a teremtett lét maradéktalanul válaszol Teremtőjére.
Ott, ahol Lucifer azt mondta:
„Nem szolgálok.”
Ott Mária így felel:
„Íme az Úr szolgálóleánya.
Legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)
A két mondat között nem csupán erkölcsi különbség húzódik.
Hanem az egész üdvtörténet.
Az egyik a teremtett akarat önmagába záródása.
A másik a teremtett akarat teljes megnyílása Isten felé.
A Megtestesülés ezért nem erőszak.
Nem isteni önkény.
Hanem találkozás.
Isten kegyelmének és egy teremtmény szabad Igenjének találkozása.
És ezzel valami olyan történik, amire sem ember, sem angyal nem számíthatott.
Az a Logosz,
aki által minden lett (Jn 1,3), most belép saját teremtésébe, mert „az Ige testté lett és közöttünk lakott” (Jn 1,14)
aki által a csillagok, az angyalok és maga az emberi természet létrejött, mert „Minden általa és érte teremtetett.” (Kol 1,16)
most belép saját teremtésébe.
Nem kívülállóként.
Nem látogatóként.
Hanem valóságos emberként.
A láthatatlan, tökéletes Isten képmása (Kol 1,15)emberi arcot, emberi természetet vesz fel.
A teremtő Ige magára veszi az emberi fejlődés útját:
az anyaméh védelmében a sérülékeny formálódást: a biológiai felépítés minden szakaszát,
a csecsemő kiszolgáltatottságát.
Az örök Fiú vállalja az időt, a növekedést, a szenvedést és a halált.
A Fiú, aki egylényegű az Atyával belép saját teremtett világába.
És ettől a pillanattól kezdve az emberi természet többé nem ugyanaz, mint korábban.
Mert amit Isten magára vesz,
azt nem megalázza,
hanem felemeli.
És talán itt kezdjük megérteni,
miért jelentett a Megtestesülés a bukott angyalok számára nem egyszerűen meglepetést,
hanem a lázadás végleges cáfolatát.
Mert Isten nem az angyali természetet választotta.
Nem a kerubokét.
Nem a szeráfokét.
Hanem az emberét.
Azt a természetet,
amelyet Lucifer megvetett.
Azt a természetet,
amelyet Krisztus magára vett.
És azt az Asszonyt,
aki ott mondott Igent,
ahol a lázadás nemet mondott.
És itt tárul fel az üdvtörténet egyik legmélyebb párhuzama.
Az első asszony is egy angyali természetű lény szavát hallja meg.
A kígyó megszólítja. (Ter 3,1)
Meghallgatja szavát, válaszol neki. (Ter 3,2)
Hisz neki.
És engedetlenné válik Teremtőjének. (Ter 3,6)
A második asszonyt szintén angyal szólítja meg. Isten ereje, Gabri’él. (Lk 1,26-28)
Ő is meghallgatja.
Kérdez. (Lk 1,34)
Majd igent mond. (Lk 1,38)
Az egyik párbeszéd a bukás kapujává válik.
A másik a megtestesülés kapujává.
Éva egy angyali teremtmény szavára eltávolodik Istentől.
Mária egy angyali hírnök szavára befogadja a teremtő Szót.
Az egyiknél a teremtett akarat bezárul.
A másiknál megnyílik.
Az egyiknél a szó a kárhozatot hordozza: „morte morieris” (Ter 2,17)
A másiknál az Ige lép be az emberi világba,
hogy eltörölje a minket terhelő adóslevelet,
amely ellenünk szólt. (Kol 2,14)
Ezért írja Szent Iréneusz, hogy amit a szűz Éva hitetlenségével megkötött, azt a Szűz Mária hitével és engedelmességével oldotta fel. (Adv. Haer. III, 22, 4)
Az üdvtörténet tehát nem véletlenszerű események sora.
A bukás és a megváltás között mély megfelelések húzódnak.
Ahol a kígyó egy asszonyon keresztül támadta meg az emberiséget,
ott Isten egy asszonyon keresztül kezdi meg a helyreállítást.
És ezek után talán már érthető,
miért nem tekinthet a keresztény ember közömbösen az anyaméhben formálódó életre.
Mert ott kezdődött el az az út,
amelyen maga az örök Logosz is végigment.
Aki a Megtestesülést komolyan veszi,
az nem beszélhet a megfogant emberről úgy,
mintha nem volna ember.
És nem beszélhet annak szándékos elpusztításáról úgy,
mintha „emberi jog” volna.
Mert a Fiatután,
a Theotokosz után,
a Megtestesülés után,
a keresztény ember nem teheti meg.
Sőt.
Kötelessége kimondani azt,
amit korunk egyre kevésbé mer kimondani.
Hogy vannak bűnök,
amelyek nem csupán az ember ellen,
hanem közvetlenül a Teremtője és rendje ellen irányulnak.
Hogy vannak tettek,
amelyekhez a Szentírás nem mentegető szavakat,
hanem ítéletet kapcsol.
És hogy a gyermekáldozatok története nem ott ér véget,
ahol az Ószövetség lapjai bezárulnak.
Erről azonban még beszélnünk kell.
Innen folytatjuk.