Az előző levél végén az a kérdés maradt nyitva: miért mondja Isten az emberről azt, amit az angyalokról nem mond ki?
„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Ter 1,26)
A modern ember számára a válasz szinte magától értetődőnek tűnik.
Mert hajlamosak vagyunk úgy tekinteni önmagunkra, mint a fejlődés csúcsára.
Az ember különleges, mert értelmesebb.
Mert tudatosabb.
Mert fejlettebb.
A Szentírás azonban meglepő módon nem így beszél az emberről.
És nem is így beszél a teremtésről.
A Biblia első lapjain a világ nem véletlen folyamatok eredményeként jelenik meg.
Nem önmagából fejlődik ki.
Nem önmagát magyarázza.
Hanem Isten szabad akaratának és szeretetének gyümölcse.
A teremtés ezért nem pusztán létrejön.
Hanem kinyilatkoztat.
Minden teremtmény és létező hordoz valamit Teremtőjéből.
A Bölcsesség könyve így fogalmaz: „Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” (Bölcs 11,24)
A teremtett világ ezért nem önmagára mutat.
Hanem azon túlra.
Az ókeresztény gondolkodás ezt nevezte vestigium Dei-nek:
Isten nyomának.
A teremtett világban ott vannak a Teremtő lenyomatai.
A rend.
A szépség.
A törvényszerűség.
Az élet.
De ezek még nem maguk az isteni képmások.
„Csak” nyomok.
Jelek.
Visszfények.
És itt jelenik meg az ember.
Az egyetlen teremtmény, akiről a Teremtés könyve nem egyszerűen azt mondja, hogy jó.
Hanem azt: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Ter 1,26)
A latin keresztény hagyomány ezt a kifejezést így őrizte meg: imago Dei.
Isten képmása, Istenképiség.
Ez azonban nem egyszerű dicséret.
Nem azt jelenti, hogy az ember „olyan, mint Isten”.
És nem is azt, hogy az ember önmagában hordozza az istenséget.
A korai egyházatyák egészen más irányból közelítenek.
Mert szerintük a kérdés nem az:
milyen az ember?
Hanem az:
kihez tartozik?
Pál apostol egy különös kijelentést tesz Krisztusról:
„Ő a láthatatlan Isten képmása.” (Kol 1,15)
A görög szöveg itt ugyanazt a szót használja:
εἰκών
eikón.
Képmás.
És ezzel valami rendkívül fontos tárul fel.
A Szentírás először nem az embert nevezi képmásnak.
Hanem Krisztust.
A Fiút, aki egylényegű az Atyával.
A láthatatlan Isten örök képmását.
Azt, aki által minden lett.
„Minden általa és érte teremtetett.” (Kol 1,16)
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1,3)
Ha ezt komolyan vesszük, akkor az imago Dei jelentése is mélyebbé válik.
Az ember nem önmagára lett teremtve.
És nem önmagából érthető meg.
Az ember azért képmás,
mert Krisztusra irányul.
Arra a Fiúra,
aki által minden létrejött,
és aki felé minden tart.
Arra a Fiúra,
aki öröktől fogva az Atyánál van,
és aki az idők teljességében testet öltött.
A megtestesült Igére.
Jézus Krisztusra.
A keresztény hagyomány ezért nem az emberből indul ki Krisztus felé,
hanem Krisztusból indul ki az ember felé.
Nem Krisztus válik érthetővé az emberből.
Hanem az ember válik érthetővé Krisztusból.
Az imago Dei azonban nem csupán a teremtés kezdetére mutat.
Hanem a végére is.
Pál apostol ugyanis különös módon nem visszafelé tekint, hanem előre.
Nem azt kérdezi:
milyenek voltunk?
Hanem azt:
mivé kell lennünk?
„Akiket ugyanis előre ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képmásához, hogy Ő legyen az elsőszülött a sok testvér között.” (Róm 8,29)
Az ember tehát nem csupán Isten képmására teremtett lény.
Hanem olyan teremtmény,
akit Isten Fia képmására rendel.
A hangsúly nem a múlton van.
Hanem a beteljesedésen.
Pál számára az ember nem befejezett valóság.
Hanem meghívott valóság.
Az imago Dei ezért nem pusztán eredet.
Hanem cél.
Nem csupán kezdet.
Hanem irány.
És ugyanezt a gondolatot bontja tovább a Korinthusiaknak írt levél:
„És amint hordtuk a földi ember képmását, úgy hordani fogjuk a mennyei képmását is.”
(1Kor 15,49)
A keresztény gondolkodás számára ez döntő jelentőségű.
Mert azt jelenti, hogy az ember még a bűneset után sem veszítette el teljesen ezt az irányultságot.
Az isteni képmás elhomályosult.
Megsebződött.
De nem semmisült meg.
Az ember továbbra is Krisztus felé mutat.
Továbbra is az Ő képmásának hordozója.
És éppen ezért az imago Dei nem egyszerűen antropológiai kijelentés.
Hanem krisztológiai kijelentés.
Az ember végső értelme Krisztusban tárul fel.
Abban a Krisztusban,
aki egyszerre örök Logosz
és megtestesült Ige.
Valóságos Isten
és valóságos ember.
Két természetben.
Isteni és emberi természetben.
Egy személyben.
Az ember tehát nem a teremtés végpontja.
Hanem iránya.
Ígéret.
Meghívás.
És itt válik láthatóvá egy újabb különös feszültség.
Ha Krisztus a tökéletes Képmás,
és az ember erre a Képmásra teremtetett,
akkor az ember méltósága nem saját erejéből fakad.
Hanem abból,
akinek a képmását hordozza.
De ha ez igaz,
akkor egy másik kérdés is felmerül.
Miért vált ez a képmás a démoni gyűlölet célpontjává?
Miért éppen az embert támadja újra és újra a bukott angyali rend?
És miért összpontosul ez a támadás olyan gyakran magára a testre?
Innen kell továbbmennünk.