És akkor Jeszenszky Zsolt radikális témaváltást hajt végre.
Legalábbis első pillantásra.
Az ördögűzésektől egyetlen mozdulattal átlépünk egy olyan témára, amelyről Ambrózy atya mindenképpen szeretett volna beszélni.
UFO-k.
Pontosabban, ahogy az atya helyesen pontosít:
UAP.
Unidentified Anomalous Phenomena.
Azonosítatlan anomális jelenségek.
Két egymástól távolabb álló témát nehéz volna elképzelni.
Vagy mégsem?
Az ördögűzésnél olyan jelenségekről beszéltünk, amelyeknek a puszta érzékszervi észlelése önmagában nem mondja meg, mi áll mögöttük.
Most pedig olyan jelenségekről fogunk beszélni, amelyeknek már a neve is azt mondja:
nem tudjuk, mik.
Az atya számára itt új téma kezdődik.
A keresztény ember számára azonban nem kezdődik új valóság.
Ugyanabban a teremtett világban maradtunk.
Ugyanaz a Teremtő.
Ugyanaz a látható és láthatatlan teremtés.
Ugyanazok a teremtményi természetek.
Ugyanaz a Rend.
És ugyanaz a kérdés:
Mi van előttünk?
Ezért a keresztény ember nem teheti le az iránytűt csak azért, mert a beszélgetés tárgya megváltozott.
Éppen ellenkezőleg.
Ha valami unidentified, akkor most kell igazán figyelni arra, milyen koordináták között próbáljuk azonosítani.
Ambrózy atya pedig azt mondja:
nem tudja kizárni, hogy léteznek.
Álljunk meg!
Kik?
Az azonosítatlanból valami lesz
Ambrózy atya tehát mindenképpen szeretett volna beszélni az UAP-jelenségekről.
És nem egyszerűen annyit mond:
vannak furcsa észlelések, amelyekre jelenleg nincs kielégítő magyarázatunk.
Elkezd támasztékokat hozni.
„Forrásokat”.
Embereket.
Intézményeket.
Olyan információkat, amelyek első hallásra egyre nagyobb súlyt adnak annak a lehetőségnek, amely láthatóan őt magát is foglalkoztatja.
Az egyik ilyen támaszték egy volt amerikai hírszerző.
És egy könyv/dokumentum
Egy olyan könyv/dokumentum, amelynek szövegét — Ambrózy atya elbeszélése szerint — a CIA publikálás előtt ellenőrizte, és jelentős részeit kitakarta.
Fekete csíkok.
Sorokon át.
Oldalakon át.
Néhol szinte csak egy-egy szó marad.
Egy mondattöredék.
Egy fogalom.
A többi:
████████████████████████████
És ez első pillantásra elképesztően hatásos.
Hiszen, ha a CIA ennyi mindent kitakart, akkor ott nyilván valami nagyon komoly dolognak kell lennie.
Álljunk meg!
Miért?
Mióta bizonyíték egy állítás igazságára az, hogy nem olvashatjuk el az állítást?
Ha egy hírszerző szolgálat nem engedi egy szövegrész nyilvánosságra hozatalát, abból egyetlen dolgot tudunk biztosan:
nem engedte annak a szövegrésznek a nyilvánosságra hozatalát.
De mi állt alatta?
Igaz volt?
Hamis?
Pontatlan?
Egy személyt azonosított?
Műveleti módszert árult el?
Titkos forrásra utalt?
Nemzetbiztonsági szempontból védett adatot tartalmazott?
Vagy egészen más okból nem kerülhetett nyilvánosságra?
Nem tudjuk.
Éppen ez a fekete csík jelentése:
NEM TUDJUK.
És itt történik valami rendkívül érdekes.
A hiányból bizonyíték lesz.
A hozzáférhetetlenségből hitelesség.
A fekete csíkból tekintély.
Minél kevesebbet látunk, annál többet kezdünk sejteni mögötte.
Pedig logikailag pontosan fordítva áll a helyzet.
Minél többet takartak ki, annál kevesebb információ áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megítéljük, mi volt ott.
Csakhogy az emberi figyelem nem feltétlenül így működik.
Különösen érdekesek azok az oldalak, ahol a fekete tömbök között meghagynak egy-egy szót.
Egy kifejezést.
Egy kötőszót.
Egy fogalmat.
Mert a figyelem itt valóban működik.
Csakhogy irányított figyelemként.
Képzeljünk el egy oldalt:
█████████████████████████████
█████████████ UFO ███████
█████████████████████████████
███ CIA █████████████████
█████████████████████████████
█████ extraterrestrial ███
█████████████████████████████
Mit csinál a szem?
Megáll a látható szavakon.
Mit csinál az elme?
Összeköti őket.
CIA.
Titkos.
UFO.
Extraterrestrial.
Redacted.
És máris megszületik egy történet, amelynek jelentős részét nem a dokumentum mondta el.
Mi mondtuk el magunknak.
Ez az érdekes.
A fekete csík nem közöl információt.
Információs vákuumot hoz létre.
A megmaradt kulcsszavak pedig hívószavakként működnek: kijelölik, hogy a befogadó mivel töltse ki a vákuumot.
És ha nincs fegyelem:
a sejtetésből tény lesz,
a tényből történet,
a történetből világmagyarázat.
Figyelem.
Önmagában nem elég.
Mert az ember figyelmét el lehet foglalni.
Fegyelem.
Na, itt kezdődne a megismerés.
A fegyelmezett ember ugyanis a fekete csík előtt nem azt mondja:
„Aha! Tehát igaz!”
Hanem:
„Nem tudom.”
Ez a két szó néha a megismerés legnagyobb teljesítménye.
Nem tudom.
Nem látom a kitakart mondatot.
Nem ismerem a forrást.
Nem tudom ellenőrizni az állítást.
Nem tudom, hogy a törlés oka kapcsolatban áll-e azzal a történettel, amelyet a szerző köré épít.
És ezért:
nem használhatom bizonyítékként arra, amit nem tudok.
Ez néha a megismerés egyik legnehezebb teljesítménye.
Nem kitölteni az üres helyet.
Nem odaképzelni azt, amit várunk.
Nem összekeverni a sejtést a tudással.
Hanem megállni:
nem tudom.
És akkor jön a következő kellemetlen kérdés.
Miért lesz a CIA vagy bármely csodatitkot birtokló szerv a hitelesség garanciája, Atya?
Mert figyeljük meg, milyen különös helyzet áll elő.
A hárombetűs szerv lényegében azt mondja:
ezt a részt nem olvashatja.
Az olvasó pedig könnyen úgy érti:
akkor ez biztosan nagyon fontos.
Majd:
ha ennyire fontos, akkor biztosan igaz.
És végül:
ha kitakarták, akkor nyilván tudnak valamit.
A fekete csík szinte negatív imprimaturként kezd működni.
Nem látjuk.
Tehát titkos.
Titkos.
Tehát fontos.
Fontos.
Tehát igaz.
Álljunk meg!
Melyik nyíl következik az előző állításból?
Egyik sem.
A fekete csík nem igazolja a kitakart állítást.
Nem teszi ellenőrizhetővé.
Nem mondja meg, miért takarták ki.
És végképp nem igazolja azt a történetet, amelyet az olvasó a hiányzó rész helyére képzel.
A fekete csík nem kinyilatkoztatás.
Nem azért igaz valami, mert egy titkosszolgálat nem engedte elolvasni.
És a CIA három betűje sem változtatja az ellenőrizhetetlen állítást ellenőrizhetővé.
Ezt jegyezzük meg.
Mert Ambrózy atya nem egyetlen támasztékot hoz.
Érkezik egy másik ember is.
Innen folytatjuk.