Az előző levél végén ott hagytuk abba, hogy Júdás fáját csak akkor érthetjük meg, ha előbb visszatérünk egy ószövetségi törvényhez.
Első pillantásra ez a törvény talán távolinak tűnik.
Pedig a kereszt misztériumának megértéséhez is kulcsot ad.
Így szól:
„Ha valaki halálos bűnt követett el, és halálra ítélik, majd felakasztják egy fára, holtteste ne maradjon éjszakára a fán, hanem még azon a napon temesd el.
Mert átkozott Isten előtt, aki fán függ…” (MTörv 21,22–23)
És talán itt ismét meg kell állnunk.
Mert a modern ember ezt a törvényt többnyire egyszerű temetkezési előírásnak olvassa.
Mintha Isten csupán azt mondaná:
ne maradjon kint a holttest.
A Szentírás azonban ennél sokkal mélyebbről beszél.
Figyeljük meg a sorrendet.
Nem azért lesz átkozott, mert meghalt.
Nem azért, mert fára tették.
Hanem azért, mert fán függ.
A hangsúly nem a kivégzés módján van.
Hanem az állapoton.
A függésen.
A Tóra nyelvében ez nem egyszerű testi helyzet.
Hanem határállapot.
A fán való függés nem közömbös állapot.
Éppen ellenkezőleg.
A rend felbomlásának látható jele.
Ezért hangzik el a parancs:
„…még azon a napon temesd el…”
Miért ilyen sürgős?
Miért nem maradhat a test a fán akár másnapig is?
A Szentírás itt nem pusztán a halottról beszél.
Hanem a teremtett rendről.
Az ember a földből vétetett.
És a halál után a teste visszatér a földbe.
A fán függő test azonban mintha megakadna e rend két pontja között.
Már nem az élők világához tartozik.
De még nem nyugszik ott sem, ahová a Teremtő rendelte.
Ezért kell levenni.
Ezért kell eltemetni.
Nem csupán emberi méltóságból.
Hanem azért, mert a rendetlenség nem maradhat fenn.
A korai keresztény atyák ezt a törvényt nem csupán jogi előírásként olvasták.
Úgy látták, hogy a bűn mindig rendetlenséget hoz létre.
És ahol a rend felbomlik, ott a gonosz igyekszik saját uralmát érvényesíteni.
Ezért válik a fán való függés a kinyilatkoztatás nyelvén ennyire súlyos képpé.
Nem azért, mert maga a fa gonosz.
Hanem mert azt a helyzetet jelöli, amelyben az ember a bűn következményeinek teljes súlya alatt áll.
És talán ekkor kezdjük megérteni, miért olyan tragikus Júdás története.
Mert ő nem egyszerűen meghalt.
Hanem önként választotta azt a helyet, amelyet a Szentírás a rend felbomlásának jelképeként mutat be.
A tragédia azonban már korábban elkezdődött.
Júdás megbánta tettét.
„Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” (Mt 27,4)
Ez a mondat őszinte.
Júdás felismeri bűnét.
Mégsem Krisztushoz indul.
Hanem a főpapokhoz.
Nem a Mestert keresi.
Hanem Kajafást.
Nem bocsánatot kér.
Hanem vissza akarja adni
a harminc ezüstöt.
És talán itt ismét meg kell állnunk.
Mert ez nem egyszerű pénz.
Ez a harminc ezüst már egyszer megszólalt a Szentírásban.
Évszázadokkal korábban.
Zakariás prófétánál.
A Jó Pásztor bérében.
És talán nem véletlen, hogy a Szentírás éppen ezt az összeget őrizte meg.
Hiszen korábban már láttuk, hogy a Biblia világában az ezüst különös jelentést hordoz.
Az értékét.
A kiváltásét.
A megfizetett árét.
De ugyanakkor annak a pillanatnak is jelképe,
amikor valaki vagy valami
már nem önmagában érték,
hanem ára lesz.
És itt történik meg a tragédia.
Júdás nem Krisztushoz viszi bűnét.
Hanem azt hiszi,
hogy az árat kell visszafizetnie.
Mintha a harminc ezüst visszaadásával
az árulás is semmissé válna.
Pedig nem az ezüst volt a probléma.
Hanem a szív döntése.
Tehát a torzulása következtében elment Kajafáshoz, visszaadni a harminc ezüstöt.
Mintha a bűn következményeit emberi eszközökkel lehetne helyreállítani.
A főpapok azonban csak ennyit felelnek:
„Mi közünk hozzá? A te dolgod!” (Mt 27,4)
Júdás tehát egyedül marad.
Nem azért, mert Krisztus elutasította.
Hanem mert nem Krisztushoz ment.
A kétségbeesés lassan felülkerekedik a bűnbánaton.
És ekkor teljesedik be a végleges torzulás.
Júdás többé nem várja Isten ítéletét.
Hanem maga mond ítéletet önmaga fölött.
A korai keresztény atyák éppen ebben látták történetének legmélyebb tragédiáját.
Nem az árulás volt az utolsó lépés.
Hanem az, hogy önmaga zárta le azt az utat, amelyen egyedül Krisztus vezethette volna vissza.
Ezért indul el egy másik fához.
Nem azért, hogy bűnbánatot tartson.
Hanem hogy saját ítéletét végrehajtsa.
És ezzel ismét ugyanaz történik, amit a Szentírás kezdettől fogva megmutat.
Az ember „elveszi” Istentől azt, ami egyedül Őt illeti.
Először eldönti, mi a jó és mi a rossz.
Most pedig eldönti, hogy számára nincs többé irgalom.
Mindkét döntés ugyanabból a gyökérből fakad.
Gőg.
És talán itt értjük meg igazán, miért olyan súlyos Júdás döntése.
Nem egyszerűen azért, mert meghalt.
Hanem mert egy fához kötötte magát.
Ahhoz a fához, amelyről a Törvény már kimondta: a rajta való függés nem maradhat fenn.
A fán való függés ugyanis nem egyszerű halálnem.
Hanem olyan állapot, amelyben a teremtett rend felbomlik.
Ezért parancsolta meg Isten, hogy a fán függőt még napnyugta előtt le kell venni és el kell temetni.
A rendet helyre kell állítani.
Júdás azonban nem várta meg ezt.
Önként lépett be ebbe az állapotba.
Nem volt, aki levegye a fáról.
Nem volt kiengesztelő áldozat.
Nem volt helyreállítás.
Az Apostolok Cselekedetei ezért egy másik oldalról mutatja meg ugyanennek a tragédiának a végét.
Nem az akasztást hangsúlyozza.
Hanem a test széthullását:
„Lezuhant, kettéhasadt, és minden bele kiömlött.” (ApCsel 1,18)
A két beszámoló nem egymásnak mond ellent.
Hanem ugyanannak a valóságnak két oldalát mutatja meg.
Az egyik a fához kötött embert.
A másik a rend teljes felbomlását.
És talán éppen ezért olyan megrendítő Júdás fája.
Mert nem átvezet.
Nem gyógyít.
Nem állít helyre.
Hanem rögzíti azt az állapotot, amelyből egyedül Isten tudná kivezetni az embert.
És talán ekkor kezdjük megérteni,
hogy Júdás ugyanazt látta,
amit a kígyó látott az Édenben.
És ugyanazt,
amit az egész démoni világ látott a Golgotán.
A fát.
A vereséget.
A halált.
A kárhozat jelét.
Azt hitték,
ismét győztek.
Hiszen egy újabb ember függ a fán.
És amikor majd nem sokkal később
egy másik Fán
megjelenik a Megtestesült Ige,
számukra ugyanaz a kép ismétlődik meg.
Újabb vereség.
Újabb bukás.
Újabb halál.
Pedig ekkor történik meg az,
amit sem a kígyó,
sem Júdás,
sem a démonok
nem láthattak előre.
Mert Isten ugyanazt a fát,
amelyet ők a kárhozat jelének hittek,
a megváltás fájává teszi.
És innen kezdődik
a kereszt misztériuma.
És ettől a pillanattól kezdve már nem Júdás történetét olvassuk.
Hanem a sajátunkat.
És ez az a pont,
amikor az ember térdre hull.
És csak szégyent tud érezni.
Mert nem ismerte fel
az adósságlevelének árát.
Volt egy korszak, amikor értették.
„Sötét középkor”
Ennek címkézték,
és ma is ekként legalizálják a „tudomány” önjelölt „felkent” tekintélyei.
Pedig az a kor Krisztus megtestesülésének éveiben járt.
Mi, a „felvilágosultak”,
a „nagyszerűek”,
a történeti távlat birtokosai, mit értünk már ebből?
Elfeledtük.
Elhazudtuk magunknak.
Mert kényelmes volt.
Ez a tragédia.
És talán most először nem kívülről nézzük a keresztet.
Hanem térdre hullva.
Könnyek között.
Szégyenkezve.
Csendben.
Megtérve.
Innen folytatjuk.