Az előző levél végén ott hagytuk abba, hogy mielőtt a kereszt fájához érkeznénk, meg kell állnunk egy másik fánál.
Júdás fájánál.
A történet azonban ismét nem ott kezdődik.
Hanem évszázadokkal korábban.
Zakariás próféta könyvében.
Meglepő módon nem Júdással.
Nem a harminc ezüsttel.
És még csak nem is a pásztorral.
Hanem a fákkal.
„Nyisd ki kapuid, Libanon,
cédrusaid hadd eméssze meg a tűz!
Jajgass, cédrus, mert ledőlt a cédrus:
elestek a hatalmasok.
Jajgassatok Básán tölgyesei,
mert kivágták a járhatatlan erdőt.”
(Zak 11,1–2)
Első olvasásra talán különösnek tűnik ez a bevezetés.
Miért cédrusok?
Miért tölgyek?
Miért egy pusztuló erdő?
Hiszen a prófécia néhány sorral később már a pásztorról beszél.
Majd két botról.
Ezután harminc ezüstről.
Végül egy esztelen pásztorról.
Mintha semmi kapcsolat nem lenne közöttük.
Pedig éppen ez az, amit a Szentírás újra és újra megmutat.
A fa soha nem pusztán fa.
Jelöl.
Kinyilatkoztat.
Előre mutat.
A cédrus.
A tölgy.
A pásztor botja.
Mind ugyanannak a nyelvnek a részei.
Annak a nyelvnek, amelyet Isten évszázadokon keresztül tanít népének, hogy amikor majd elérkezik a Golgota, felismerhessék azt, ami ott történik.
És ekkor jelenik meg a pásztor.
Nem üres kézzel.
Nem karddal.
Nem koronával.
Hanem két bottal.
„Két botot vittem magammal…” (Zak 11,7)
Talán első olvasásra ez is jelentéktelen részletnek tűnik.
Miért fontos, hogy kettő volt?
Miért nevezi el őket?
Miért nem egyszerűen pásztorbotként említi őket?
A próféta ugyanis nem csupán azt mondja el, hogy két botot vitt magával.
Nevet is ad nekik.
Az egyik neve:
Kegyelem.
A másiké:
Egység.
És talán itt ismét meg kell állnunk.
Mert a Szentírásban a név soha nem véletlen.
A név feltár.
Megmutat valamit abból, amit Isten közölni akar.
Ezért a két bot sem egyszerű pásztorbot.
Ha azok lennének, nem lenne nevük.
A történet azonban váratlan fordulatot vesz.
A pásztor legelteti a nyájat.
De a nyáj megveti őt.
A pásztor pedig ezt mondja:
„Nem legeltetlek tovább benneteket! Aki meg akar halni, csak haljon meg, aki el akar pusztulni, csak pusztuljon ki.” (Zak 11,9)
Ezután megfogja az első botot.
A Kegyelmet.
És összetöri.
A prófécia rögtön meg is mondja, miért:
„…hogy felbontsam a szövetséget…” (Zak 11,10)
És ekkor még különösebb jelenet következik.
A pásztor így szól:
„Ha jónak látjátok, fizessétek meg a béremet; ha nem, akkor csak maradjon.” (Zak 11,12)
Erre kimérik a bérét.
Harminc ezüstöt.
Ismerős összeg.
De még mindig nem Júdás történetét olvassuk.
Évszázadokkal Krisztus születése előtt járunk.
Az Úr ekkor így szól:
„Dobd be a kincstárba azt a szép bért, amennyit érek nekik!” (Zak 11,13)
A pásztor fogja a harminc ezüstöt.
És bedobja
az Úr házába.
Csak ezután nyúl a második bothoz.
Az Egységhez.
És azt is összetöri.
„…hogy megszüntessem a testvéri egységet Júda és Izrael között.” (Zak 11,14)
Majd a prófécia újabb váratlan fordulatot vesz.
Az Úr ezt mondja:
„Végy magadhoz olyan felszerelést, mint az esztelen pásztoré.” (Zak 11,15)
És az esztelen pásztorról ezt olvassuk:
„Nem keresi, ami elveszett, nem kutat a tévelygő után, nem gyógyítja a sebesültet, nem támogatja a kimerültet…” (Zak 11,16)
És talán itt ismét meg kell állnunk.
Mert vajon valóban véletlen ez a sorrend?
A Kegyelem botja.
A szövetség felbontása.
A harminc ezüst.
Az Úr háza.
Az Egység botjának összetörése.
Majd az esztelen pásztor.
Vajon valóban egymástól független képek ezek?
Vagy ugyanannak a történetnek a darabjai, amely évszázadokkal később Júdás történetében bontakozik ki teljes világossággal?
A prófécia itt azonban még nem ér véget.
Mert a Jó Pásztor után nem a megújulás következik.
Hanem a harminc ezüst.
Az Úr háza.
A megtört egység.
És végül az esztelen pásztor.
Amikor pedig évszázadokkal később elérkezünk az evangéliumhoz, a prófécia darabjai lassan a helyükre kerülnek.
A Jó Pásztor közöttük jár.
Egyik tanítványa harminc ezüstért elárulja.
Az ezüst visszakerül a templomba.
És a tanítvány elmegy.
Nem Krisztushoz.
Hanem egy fához.
És talán itt ismét meg kell állnunk.
Mert Júdás fája nem egyszerűen egy öngyilkosság helyszíne.
Nem is pusztán egy tragikus emberi történet.
A Szentírás világában a fán való függésnek saját jelentése van.
Nem Júdás ad neki jelentést.
Hanem maga a kinyilatkoztatás.
És ezért, mielőtt Júdás fájáról beszélnénk, még egy ószövetségi törvényhez kell visszatérnünk.
Egy olyan törvényhez, amelyet a legtöbben talán egyszer sem olvastak végig.
Pedig nélküle sem Júdás fáját, sem Krisztus keresztjét nem érthetjük meg igazán.
És itt fogjuk majd megérteni, hogy miért olyan tragikus és visszafordíthatatlan Júdás története.
De ezt majd a következő levélben.