Sok mai keresztény fejében a Megtestesülés és a Kereszt úgy jelenik meg, mintha Isten egy váratlan katasztrófa után beavatkozott volna.
Valami elromlott.
Ádám elrontotta.
Lucifer fellázadt.
A világ szétesett.
És akkor Isten elővette a javítókészletet.
De az egyházatyák számára Krisztus nem javítómester.
Nem kozmikus szerelő.
Nem azért jelenik meg a történelemben, mert valami váratlanul félresiklott.
Nem azért testesül meg, mert Istennek új tervet kellett készítenie.
A bukás valóságos.
A bűn valóságos.
A démoni lázadás valóságos.
De egyik sem írta át Isten örök tervét.
Az ember ugyanis nem a bűn miatt lett Krisztusé.
Hanem kezdettől fogva Krisztusra teremtetett.
Ezért a Megtestesülés nem egyszerű válasz a bukásra.
Hanem annak feltárulása, ami a teremtés mélyén kezdettől jelen volt.
A Golgotán ezért nem egy váratlan mentőakciót látunk.
Hanem Isten szeretetének legmélyebb önkinyilatkoztatását.
Azt a szeretetet, amelyet sem Lucifer lázadása, sem Ádám bukása, sem az emberiség összes önistenítése, a démonok előtti hajbókolás sem tudott megváltoztatni.
De mi történt valójában a kereszten?
Miért nem egyszerűen egy kivégzésről beszélünk?
Miért nem pusztán egy kínzóeszközről?
Miért vált éppen a kereszt a kereszténység központi jelképévé?
Miért nem a jászol?
Miért nem a hegyibeszéd?
Miért nem a feltámadás üres sírja?
Miért a kereszt?
A kérdés talán mélyebb, mint elsőre gondolnánk.
Mert a Golgotán nem egyszerűen egy ember függött egy fadarabon.
A Szentírás világában a fa soha nem közömbös.
A történet ugyanis nem a Golgotán kezdődik.
Hanem egy másik fánál.
Az Éden kertjében.
És talán nem véletlen, hogy a keresztény hagyomány kezdettől fogva kapcsolatot látott a három fa között: Éden két fája,
Júdás átkozott kárhozatfája,
és Krisztus megváltó fája.
Mert amit az első fánál elveszített az ember,
az a másodiknál sem tudta visszaszerezni, sőt.
És csak a harmadiknál kezdett feltárulni újra.
A fa
Mielőtt az Éden fájáról beszélnénk, először magát a fát kell megértenünk.
Mert a Biblia világában a fa soha nem pusztán növény.
Nem díszlet.
Nem egyszerűen a teremtett világ egyik eleme.
Valami különös történik ugyanis újra és újra.
Ahol a Szentírás élet és halál kérdéséről beszél,
ahol engedelmesség és lázadás találkozik,
ahol ítélet és irgalom érinti egymást,
ott gyakran megjelenik egy fa.
És minél tovább követjük ezt a mintázatot, annál világosabbá válik, hogy a fa a Biblia egyik legősibb és legmélyebb szimbóluma.
Mamré tölgyese – a találkozás fája
Amikor Ábrahám Mamré tölgyesében ül, ott jelenik meg számára az Úr.
„Apparuit autem ei Dominus iuxta Quercus Mambre se denti in ostio tabernaculi sui in ipso fervore diei.”
„Megjelent pedig neki az Úr Mamre tölgyénél, amikor sátra bejáratában ült a nap legforróbb idején.” (Ter 18,1)
A fa itt nem ítélet.
Nem próbatétel.
Hanem találkozási pont.
A hely, ahol az ember vendégül látja Istent.
Ahol a szövetség újra megerősítést nyer.
Ahol az ígéret testet ölt.
Ahol megszületik Izsák ígérete.
Már itt feltűnik az a mintázat, hogy a fa a találkozás helye.
Az égő csipkebokor – a jelenlét fája
Mózes nem palotában találkozik Istennel.
Nem templomban.
Hanem egy égő bokornál.
„Itt megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban.” (2Móz 3,2)
A bokor ég.
De nem emésztődik meg.
A fa itt ismét határ.
Ég és föld érintkezési pontja.
Ahol a teremtett világ hordozza a Teremtő jelenlétét.
Ezért hangzik el:
„Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” (2Móz 3,5)
A keserű vizet megédesítő fa – a gyógyítás fája
A pusztában Izrael keserű vizet talál.
Mózes az Úrhoz kiált.
Ekkor:
„az Úr mutatott neki egy fadarabot. Mózes a vízbe dobta, s az édessé vált tőle.” (2Móz 15,25)
A fa itt nem egyszerű eszköz.
A fa által válik az ihatatlan víz életet adóvá.
A keresztény hagyomány már nagyon korán Krisztus keresztjének előképét látta benne.
Amit a bűn keserűvé tett,
az Isten által adott fa által válik ismét életadóvá.
A rézkígyó póznája – a gyógyulás fája
A lázadó Izraelt mérges kígyók marják.
Isten ezt mondja Mózesnek:
„Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára.” (Szám 21,8)
Aki feltekint rá,
életben marad.
És itt már maga Krisztus adja meg az értelmezést:
„Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is” (Jn 3,14)
A fa itt már közvetlenül a keresztre mutat.
Az igaz ember, mint fa
A Zsoltárok első zsoltára nem harcost mutat.
Nem királyt.
Nem hőst.
Hanem egy fát.
„Olyan, mint a víz partjára ültetett fa, …” (Zsolt 1,3)
A fa itt az élet rendjében maradó ember képe.
Gyökerei mélyre nyúlnak.
Nem önmagából él.
Kapcsolódik a forráshoz.
Ez a bibliai emberideál.
A birodalmak, mint fák
A fa azonban nemcsak az élet képe lehet.
Lehet a gőgé is.
Ezékiel Asszíriát hatalmas cédrusként mutatja be.
„Az Isten kertjének cédrusai sem hasonlítottak hozzá, …” (Ez 31,8)
Dániel könyvében Nabukodonozor álma ugyanezt a képet használja:
„Lám, egy igen magas fa állt a föld közepén.” (Dán 4,7–8)
A birodalom fává növekszik.
Az égig ér.
De végül kivágják.
Mert a gőg mindig önmaga pusztulását hordozza.
És ha megfigyeljük, a Biblia története tele van olyan fából készült eszközökkel, amelyek önmagukban semmik, mégis Isten erejének hordozóivá válnak.
És ez megint előkészíti a keresztet.
Mert a kereszt is önmagában csak fa.
A kérdés mindig ugyanaz:
Ki cselekszik rajta keresztül?
Mózes botja
Amikor Isten elhívja Mózest, ezt kérdezi:
„Mi van a kezedben?”
„Bot.” (2Móz 4,2)
Nem kard.
Nem jogar.
Nem varázseszköz.
Egy pásztorbot.
Egy darab fa.
És mégis ezzel történik:
a Nílus vérré változtatása,
a csapások,
a Vörös-tenger kettéválasztása,
a sziklából fakadó víz.
A bot nem mágikus tárgy.
A hatalom nem a fában van.
A bot az engedelmesség jele.
A teremtett anyag, amelyen keresztül Isten cselekszik.
Ez nagyon fontos.
Mert a Biblia világában Isten nem megkerüli az anyagot.
Hanem használja.
Áron kivirágzó vesszeje
Még érdekesebb.
A lázadások után Isten ezt mondja:
„Tedd le a vesszőket a bizonyság sátra elé…” (Szám 17)
Másnap:
„Áron vesszeje kizöldült, virágot hajtott és mandulát érlelt.” (Szám 17,23)
Egy halott faág.
Élet fakad belőle.
A keresztény hagyomány ezt is Krisztus előképének tekintette.
Ahol mindenki halált vár,
ott élet jelenik meg.
Dávid botja
Amikor Dávid Góliáttal szemben áll:
„Botját kezébe vette…” (1Sám 17,40)
A történet középpontjában mindenki a parittyát látja.
Pedig előtte ott a pásztorbot.
Megint ugyanaz a minta.
Nem a fegyver győz.
Nem az emberi erő.
Hanem Isten.
Elizeus botja
Amikor a sunemi asszony fia meghal, Elizeus először a botját küldi. (2Kir 4,29)
A történet végül továbbmegy, de a bot ismét Isten hatalmának hordozója lesz.
És ekkor kezd összeállni a kép
Mamré tölgyese.
Az égő csipkebokor.
Mózes botja.
A keserű vizet megédesítő fa.
Áron kivirágzó vesszeje.
A rézkígyó póznája.
Az igaz ember, mint fa.
A birodalmak, mint fák.
A Biblia egyre újra ugyanazt a nyelvet használja.
A fa nem pusztán növény.
A fa a teremtett világ egyik legfontosabb jelképe.
Gyökérrel a földben.
Ágaival az ég felé.
Ég és föld között áll.
És talán ezért nem véletlen, hogy amikor Isten szeretetének legmélyebb önkinyilatkoztatása történik, az sem kardhoz, sem koronához, sem trónhoz kapcsolódik.
Hanem egy fához.
És itt kezdjük megérteni, hogy a keresztfa nem idegen test a Szentírásban.
Hanem egy több ezer éve épülő mintázat beteljesedése.
De a történet nem itt kezdődik.
Mert a Szentírás első fája nem a Golgotán áll.
Nem gyógyít.
Nem szabadít.
Nem a megváltás jele.
Hanem egy kérdést állít az ember elé.
Egy határt.
Egy döntést.
És egy szót, amely azóta is végigkíséri az emberi történelmet.
Mielőtt tehát a kereszt valóságát megérthetnénk, először vissza kell térnünk ahhoz a fához, amely mellett először dőlt el az ember sorsa.
Az Éden kertjébe.
Innen folytatjuk.