Az előző levél végén egy különös kérdés maradt hátra.
Miért emberalak?
Miért nem bika?
Miért nem sas?
Miért nem oroszlán?
Miért nem valamelyik pogány istenség?
Miért jelenik meg újra és újra az ember ott, ahol a hatalom, az önfelmagasztalás és a birodalmi dicsőség a legmagasabb fokára jut?
A válasz kereséséhez azonban vissza kell térnünk néhány korábbi felismeréshez.
Láthattuk, hogy a bukott angyalok történetében a keresztény hagyomány nem egyszerűen egy hatalmi lázadást látott.
Nem pusztán azt a kérdést tette fel:
ki ellen lázadt Lucifer?
Hanem ezt:
mit utasított el valójában?
Láthattuk azt is, hogy az ember különleges helye a teremtésben nem erejéből, nem tudásából és nem hatalmából fakad.
Hanem abból, hogy Isten az emberről mondja ki azt, amit az angyalokról nem mond ki:
„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Ter 1,26)
És láthattuk azt is, hogy az ember nem önmagából érthető meg.
Hanem Krisztusból.
Mert a tökéletes Képmás nem Ádám.
Hanem Krisztus.
„Ő a láthatatlan Isten képmása.” (Kol 1,15)
Az ember ezért nem önmagára teremtetett.
Hanem Krisztusra.
És itt jelenik meg a különös feszültség.
Mert ha ez igaz,
akkor az ember nem a teremtés legerősebb lénye.
Nem a legdicsőségesebb.
Nem a leghatalmasabb.
A kerub erősebb.
A szeráf dicsőségesebb.
Az angyalok nincsenek anyagba kötve.
És mégis az emberről hangzik el az imago Dei kijelentése.
Miért?
Miért nem az angyalról?
Miért nem a kerubról?
Miért nem Lucifer hordozza ezt a méltóságot?
És ekkor talán új fényben kezdjük látni Nabukodonozor szobrát.
Mert ha a démoni világ valóban az ember pusztulását akarná,
akkor miért épít újra és újra emberalakokat?
Miért nem állatokat?
Miért nem szörnyeket?
Miért nem pusztítja el az ember képét egyszer és mindenkorra?
Miért ismétli meg újra és újra?
Miért áll a birodalmak közepén mindig ugyanaz az alak?
Az ember.
Talán azért, mert itt nem egyszerű gyűlöletről van szó.
Talán valami másról.
Valami sokkal mélyebbről.
Valamiről, ami egyszerre hasonlít gyűlöletre és vágyakozásra.
És talán itt kell először visszatérnünk az Éden kertjébe.
Egy mondathoz.
Egyetlen mondathoz, amely azóta sem hallgatott el.
A kígyó ezt mondja az embernek:
„Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” (Ter 3,5)
Ez a mondat évezredek óta a bűnbeesés egyik legismertebb részlete.
Talán éppen ezért olyan könnyű elsiklani fölötte.
Mert a kígyó nem azt mondja:
olyanok lesztek, mint az Isten.
Hanem ezt mondja:
olyanok lesztek, mint az istenek.
A kísértés tehát nem egyszerűen önistenítés.
Nem pusztán hatalomvágy.
Nem egyszerűen tudásszomj.
A kísértés ennél mélyebb.
Lépd át a határt.
Hagyd el a helyedet.
Légy több annál, aminek teremtettek.
Az ember pedig elhitte a hazugságot.
És kész lett volna az ontológiai dezertálásra.
Azt, hogy akkor válhat többé, ha kilép abból a rendből, amelyre Isten teremtette.
Pedig a korábbi levelekben már láthattuk, hogy a valóság éppen ennek az ellenkezője.
Az ember nem akkor lesz több, ha elhagyja saját helyét.
Hanem akkor, ha betölti azt.
Mert az ember nem önmagára teremtetett.
Hanem Krisztusra.
És itt kezd kirajzolódni egy másik, sokkal nyugtalanítóbb kérdés.
Ha az ember az „istenek” (tiszta szellemi lények, azaz angyalok) közé akart emelkedni,
akkor miért jelenik meg újra és újra az emberalak a démoni önistenítés csúcsán?
Miért épít Bábel tornyot?
Miért épít Nabukodonozor szobrot?
Miért jelenik meg újra és újra ugyanaz az emberi alak a birodalmak közepén?
Mert talán a másik oldalon is ugyanaz a határátlépési kísérlet zajlik.
Csak ellenkező irányban.
A démoni világ nem tud embert teremteni.
Nem tud képmást teremteni.
Nem tud megtestesülni.
Nem tud részesedni abból a titokból, amelyet Isten az embernek készített.
Ahogyan a Fiat levélben láthattuk, Isten nem az angyali természetet választotta.
Nem a kerubokét.
Nem a szeráfokét.
Hanem az emberét.
Az Ige nem angyallá lett.
Hanem emberré.
És talán itt érjük el a démoni lázadás egyik legmélyebb sebét.
Mert a démon nem az embert akarja önmagáért.
Nem az emberi törékenységet.
Nem az emberi halandóságot.
Hanem azt a titkot, amelyet az ember hordoz.
Azt a képmást, amelyet ő soha nem hordozhatott.
Azt az egységet, amelyben Isten és ember Krisztusban találkozott.
És itt a gyűlölet és a vágyakozás ugyanannak a sebnek a két oldala lesz.
Amit nem birtokolhat,
azt birtokba akarja venni.
Amit nem élhet át,
azt utánozni akarja.
Amit nem tud utánozni,
azt el akarja pusztítani.
És talán éppen ezért jelenik meg újra és újra ugyanaz a szerkezet a Szentírás lapjain és az emberi történelemben.
Isten az embert saját képmására teremtette.
A démon a képmást próbálja birtokba venni.
Krisztus emberi természetet vett magára.
A démon emberi testen keresztül akar működni.
A Szentlélek templommá teszi az embert.
A démon a templomot akarja elfoglalni.
Az Egyház Krisztus misztikus teste.
A démon hamis testet, hamis közösséget és hamis birodalmat épít.
Talán ezért épít újra és újra hamis embert.
Talán ezért jelenik meg újra és újra ugyanaz az alak a történelem színpadán.
És talán ezért nevezte a keresztény hagyomány az ördögöt így:
Simia Dei.
Isten majma.
Az ősatyák ezzel nem egyszerűen gúnyolni akarták a démont.
Sokkal mélyebb felismerést fogalmaztak meg.
A démoni világ ugyanis semmit sem képes teremteni.
Nem tud életet adni.
Nem tud világot alkotni.
Nem tud új természetet létrehozni.
Nem tud megváltani.
Ezért egyetlen lehetősége marad.
Utánozni.
Ahogyan Tertullianus írja:
„Diabolus simiatur sacramenta Dei.”
Az ördög utánozza Isten szentségeit.
És ahogyan Ágoston megfogalmazza:
„Simia Dei est diabolus.”
Az ördög Isten majma.
A démoni rendszer ezért soha nem eredeti.
Mindig utánzat.
Mindig parazita.
Mindig valami olyanra épül rá, amit először Isten alkotott meg.
Ezért jelenik meg újra és újra ugyanaz a mintázat.
A hamis isten.
A hamis próféta.
A hamis királyság.
A hamis megváltás.
A hamis ember.
És végül a hamis egyesülés.
Mert a démon nem képes részesedést adni az isteni életben.
Ezért annak karikatúráját kínálja.
Nem képes közösségbe vezetni Istennel.
Ezért kötözést ad a szabadság helyett.
Nem képes felemelni az embert.
Ezért saját bukásába próbálja magával rántani.
És talán itt kezdjük megérteni, miért jelenik meg újra és újra ugyanaz a mintázat az emberi történelemben.
Bábelben.
A pogány misztériumvallásokban.
A császárkultuszokban.
Nabukodonozor szobrában.
Mert a kígyó első ígérete soha nem változott.
Az ígérete hazug volt, ahogyan a szándéka is.
És talán ezért olyan megrendítő Jézus leleplezése a Sátánról:
„Ille homicida erat ab initio et in veritate non stabat, quia non est veritas in eo. Cum loquitur mendacium, ex propriis loquitur, quia mendax est et pater eius.”
„Emberölő volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn 8,44)
A kettő elválaszthatatlan.
A hazugság és a halál.
A kígyó először hazudik.
És azután öl.
Először eltávolítja az embert az igazságtól.
És csak utána az élettől.
Az Éden kertjében sem a gyümölcs volt az első támadás célpontja.
Hanem az ember bizalma.
A kapcsolat.
Az a rend, amelybe Isten helyezte.
Az Istenképiség ajándéka.
Ezért támadja újra és újra az embert.
Ezért próbálja elszakítani Teremtőjétől.
Ezért akarja birtokba venni azt, amit nem ő kapott.
És talán ezért jelenik meg újra és újra a megszállás jelensége is.
Nem azért, mert a démon ember akar lenni.
Hanem azért, mert nem képes részesedni abból a titokból, amelyet az ember hordoz.
Abból a képmásból.
Abból a meghívásból.
Abból a rendeltetésből.
Amely végül Krisztusban vált teljessé.
A keresztény hagyomány ezért soha nem tekintette a bukott angyalokat tragikus hősöknek.
Nem félreértett lázadóknak.
Nem romantikus ellenállóknak.
Hanem olyan bukott tiszta szellemi lényeknek, akik tudatosan fordultak szembe Istennel, és ugyanebbe a lázadásba próbálják belerántani az embert is.
Gőgös.
Irigy.
Hazug.
Emberölő rohadékok.
És talán itt kell visszaemlékeznünk arra a kérdésre, amellyel az első levelet kezdtük.
A keresztény ember küzdelme nem az ember ellen irányul.
Mert:
„Quia non est nobis colluctatio adversus sanguinem et carnem, sed adversus principatus, adversus potestates, adversus mundi rectores tenebrarum harum, adversus spiritalia nequitiae in caelestibus.”
„Mert nem test és vér ellen van a mi küzdelmünk (birkózásunk), hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, e sötétség világának uralkodói ellen, a gonoszság szellemi (erői) ellen a mennyei (régiókban).” (Ef 6,12)
Ezért Krisztus követőjének nem az embert kell gyűlölnie.
Nem az embert kell legyőznie.
Nem az ember az ellenség.
Ahogyan az első levélben láthattuk, a küzdelem valódi tárgya egy olyan valóság, amely az embert is érinti, de nem azonos vele.
Ezért mondja Krisztus:
„Et nolite timere eos, qui occidunt corpus, animam autem non possunt occidere; sed potius eum timete, qui potest et animam et corpus perdere in gehenna.”
„És ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik; hanem inkább féljetek attól, ki mind a lelket, mind a testet a gehennába vesztheti.” (Mt 10,28) (Káldi fordítás)
Az embernek ezért végső soron nem az emberrel van gondja.
Hanem azokkal a bukott tiszta szellemi lényekkel, akik kezdettől fogva ugyanazt a hazugságot ismétlik.
Ugyanazt az önistenítést kínálják.
Ugyanazt a lázadást hirdetik.
És ugyanabba a bukásba próbálják magukkal rántani az embert.
És talán itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amelyet értett János.
Értett Péter.
Értett Máté, Márk és Lukács.
Értett Pál.
Értettek az apostolok.
Értették a tanítványok.
Értették az egyházatyák.
Értette Szent Atanáz.
Értette Szent Ágoston.
Értette Nagy Szent Leó.
Értette Aquinói Szent Tamás.
Értette Szent István király.
Értette Szent László király.
Értették a szentek.
És értette az a korszak is, amelyet a modern „felvilágosult” „humanista” világ gyakran egyszerűen „középkornak” nevez.
Az a korszak, amely önmagát nem így látta.
Hanem így:
Anno Domini.
Az Úr esztendejében.
Az Úr megtestesülése után.
Mert a történelem számukra nem önmagáról szólt.
Nem birodalmakról.
Nem gazdaságról.
Nem hatalomról.
Nem a humanista emberről.
Hanem Krisztusról.
Most már mi is kezdjük megérteni ennek a keretnek a súlyát.
De ugyanazzal a tekintettel nézünk-e a keresztre, mint ők?
Ugyanazt látjuk-e benne, amit János látott?
Amit Péter látott?
Amit Pál látott?
Amit az egyházatyák láttak?
Amit a szentek láttak?
Értjük-e a történelem tengelyét?
Értjük-e a keresztet?
Értjük-e a kereszt valóságát?
Innen folytatjuk.