Az előző levél végén azt láttuk, hogy az örök Logosz nem kívülről érintette meg az emberi természetet.
Hanem belépett annak legrejtettebb kezdetébe.
Fogant.
Kihordatott.
Megszületett.
És ezzel megkerülhetetlenné tette az Isten képmására formált megszentelt emberi élet legelső pillanatát.
De ha ez igaz,
akkor újabb kérdés vár ránk.
Miért találkozunk a Szentírás lapjain újra és újra a gyermekek ellen irányuló legbrutálisabb támadásokkal?
Miért éppen a gyermek válik a démoni gyűlölet kéjes, és legalantasabb célpontjává?
Miért követelnek emberi vért azok az erők,
amelyek szembefordultak Istennel?
A modern ember hajlamos azt gondolni,
hogy a gyermekáldozatok a barbár múlt sötét maradványai.
Ősi babonák.
Primitív vallások.
Letűnt korok borzalmai.
A Szentírás azonban egészen másképpen beszél.
Nem egyszerű vallástörténeti jelenséget lát.
Hanem leleplez.
Újra és újra.
És újra.
Mert a Biblia szerint a gyermekáldozat mögött nem egyszerűen téves vallási elképzelések állnak.
Hanem személyes szellemi valóságok.
Bukott tiszta szellemi lények.
Teremtmények.
Ők az óvilág úgynevezett „istenei”.
Mert így neveztették magukat.
A bukott angyalok.
Imposztorok.
Teremtmények, akik isteni tiszteletet követeltek.
De a kérdés nem új.
Már a Teremtés könyve után nem sokkal felhangzik.
Egy apa és egy fiú történetében.
„Fogd a fiadat,
egyetlenedet,
akit szeretsz,
Izsákot,
és menj Mórija földjére,
és áldozd fel ott égőáldozatul.” (Ter 22,2)
A jelenet megrázó.
Ábrahám nem vitatkozik.
Nem alkudozik.
Nem kér magyarázatot.
Elindul.
Három napon át haladnak.
Apa és fia.
Együtt.
A fiú viszi a fát.
Ábrahám a tüzet és a kést.
És egyszer csak megszólal Izsák:
„Itt van a tűz és a fa,
de hol van az égőáldozatra való bárány?” (Ter 22,7)
A kérdés ott visszhangzik Mórija hegyén.
És végigvonul az egész Szentíráson.
Hol van az áldozat?
Ki lesz az áldozat?
És vajon Isten valóban emberáldozatot kíván?
A kés felemelkedik.
És ekkor megszólal az Úr angyala:
„Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra,
és ne tégy vele semmit.” (Ter 22,12)
A kés megáll.
Izsák életben marad.
És talán itt jelenik meg először teljes világossággal valami,
amit Izrael később újra és újra elfelejt.
Az Úr nem olyan,
mint a népek „bálványistenei”.
Nem kér gyermekvért.
Nem kíván emberáldozatot.
Nem a gyermek halálában gyönyörködik.
A fiú helyett kost ad.
Emberéletet nem követel.
Életet ment.
És ezzel olyan határt húz,
amelyet a környező bálványimádó népek újra és újra át fognak lépni.
Sőt.
Nemcsak a környező népek.
Hanem maga Izrael is.
Mert eljön az idő,
amikor ugyanannak a népnek fiai,
amely Ábrahám történetét őrizte,
saját gyermekeiket fogják tűzbe vetni.
Ekkor hangzik fel Jeremiás próféta megrendítő szava:
„Magaslatokat építettek Baálnak a Ben-Hinnom völgyében, hogy ott fiaikat és lányaikat tűzbe küldjék Moloch tiszteletére, amit egyáltalán nem parancsoltam nekik, mert eszembe sem jutott, hogy ilyen utálatos dolgot megtehetnek.” (Jer 32,35)
Eszembe sem jutott.
nem parancsoltam,
nem mondtam, (Jer 7,31; 19,5; 32,35)
eszembe sem jutott. (Jer 19,5)
Kevés mondat mutatja meg ilyen világosan,
mekkora szakadék húzódik az élő Isten
és azok között az imposztorok között,
amelyek gyermekek vérét követelik.
De hogyan tudjuk azonosítani ezeket az imposztor erőket, a bukott angyalokat,
ha oly kevés explicit megnevezés őrzi a bálványimádás és a démonok közvetlen kapcsolatát az Ószövetségben?
Kik álltak a tűz mögött?
Kikhez emelkedett a gyermekek sikolya?
Kik követelték a vért?
Valóban bukott angyalok álltak az óvilág „istenei” mögött?
És valóban eltűntek?
Vagy ma is működnek,
csak más néven,
más jelképek alatt,
más kultuszokban?
És valóban különböznek ezek a modern kultuszok
az Ószövetség bálványimádó vallásaitól?
Vagy csak a díszletek változtak meg?
A következő levélben innen folytatjuk.