Az előző levél végén az a kérdés maradt nyitva:
kinek mondta Lucifer és a bukott angyalok azt, hogy:
„Nem szolgálok.”
A modern, Bibliát forgató ember számára erre a válasz szinte magától értetődőnek tűnik.
Istennek.
És ezzel a kérdést általában lezárjuk.
A keresztény hagyomány azonban sokkal tovább megy.
Mert nemcsak azt kérdezi meg, hogy ki ellen irányult a lázadás.
Hanem azt is:
mit utasított el valójában Lucifer?
A modern gondolkodás többnyire úgy tekint az emberre, mint a fejlődés csúcsára.
Az ember azért különleges, mert értelmesebb.
Mert öntudattal rendelkezik.
Mert képes erkölcsi döntéseket hozni.
A Szentírás azonban meglepő módon nem erre helyezi a hangsúlyt.
Sőt.
Amikor az ember kiválasztottságáról beszél, nem az ember teljesítményére mutat rá.
Hanem valamire, amit kapott.
Valamire, amit hordoz.
Valamire, ami nem belőle származik.
„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Ter 1,26)
Ez a kijelentés ma ismerősen hangzik.
Talán túlságosan is ismerősen.
Mert kétezer év kereszténység „után” hajlamosak vagyunk úgy olvasni, mintha magától értetődő volna.
Pedig, ha a kijelentést az angyali rend felől nézzük, egyáltalán nem az.
Mert a Szentírás az angyalokat Isten fiainak nevezi.
A Jób könyvében ezt olvassuk:
„Történt egy napon, hogy eljöttek az Isten fiai, hogy az Úr elé álljanak.” (Jób 1,6)
Ugyanez a kifejezés jelenik meg később is:
„Amikor a hajnalcsillagok együtt ujjongtak, és Isten minden fia örömujjongásban tört ki.” (Jób 38,7)
A héber szöveg itt a bene Elohim (בְּנֵי הָאֱלֹהִים) kifejezést használja:
„Isten fiai”.
A bibliai hagyomány ebben a szövegösszefüggésben nem emberekről, hanem az angyali rend tagjairól beszél.
És itt jelenik meg az első különös feszültség.
Az angyalok erősebbek.
„Áldjátok az Urat, ti angyalai, ti hatalmas erejű hősök, akik teljesítitek szavát.” (Zsolt 103,20)
Gyorsabbak.
Nem köti őket az anyag.
Nem köti őket az idő úgy, mint bennünket.
Ők tiszta szellemi lények.
„Vajon nem mind szolgáló lelkek-e?” (Zsid 1,14)
Az ember ezzel szemben porból vétetett.
„Az Úristen megalkotta az embert a föld porából.” (Ter 2,7)
Anyagba helyezve.
Időbe helyezve.
Törékenyen.
Halandónak.
Mégis az emberről hangzik el a kijelentés:
„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.”
Nem az angyalokról.
Nem a kerubokról.
Nem a szeráfokról.
Az emberről.
Miért?
Mit jelent valójában az, hogy az ember Isten képmása?
És ha az angyalok magasabb rendű teremtmények, akkor miért nem róluk mondja ezt a Szentírás?
Innen kell továbbmennünk.