Ebben a Műhelylevélsorozatban feltettünk egy meglehetősen egyszerű kérdést: valóban a görög filozófia, a római jog és a keresztény morál három pillérén nyugszik Európa?
Három pillér. Három nagy örökség. Három önálló teljesítmény.
A görögök megtanítottak gondolkodni, a rómaiak jogot alkottak, a kereszténység pedig erkölcsöt adott az egészhez.
Milyen szép, rendezett világ!
Csakhogy az előző műhelylevélben már találkoztunk egy meglehetősen kellemetlen körülménnyel.
A mózesi törvényben ugyanis volt jog.
Nem is kevés.
Volt tulajdon, letét, kölcsön, lopás, kártérítés, tanúvallomás, bírói hatáskör, ítélet és jóvátétel. Volt rendelkezés a hatalom gyakorlásáról, annak korlátairól és az igazságszolgáltatás rendjéről.
Mindez jóval azelőtt, hogy a római jogászok megfogalmazták volna a maguk szabályait.
De ne legyünk igazságtalanok!
Látogassunk el a csodavilág ókorba!
Nézzük meg, mit alkottak a római jogászok, és mit fedeztek fel a görög filozófusok.
És ezúttal ne a modern tankönyvek mondják meg nekünk, mit kell látnunk.
Szólaljanak meg a források!
Amikor az ember az emberrel kerül szembe
Képzeljünk el három egyszerű esetet.
Valaki pénzt bíz a szomszédjára megőrzésre, de amikor visszakéri, az nem tud elszámolni vele.
Valaki ellopja a másik ember tulajdonát.
Valaki kárt okoz a másik vagyonában, majd vitatja, hogy felelősséggel tartozna érte.
Ismerős helyzetek?
Természetesen.
Az emberi együttélés állandó konfliktusai.
A római jogászok ezekkel a kérdésekkel részletesen foglalkoztak. Megkülönböztették a lopás különböző eseteit, szabályozták a letétet, vizsgálták a károkozásért való felelősséget.
Kifinomult jogtechnika?
Kétségtelenül.
Csakhogy most tegyünk valami egészen egyszerűt.
Nyissunk ki egy másik jogi munkát!
Egy jogi gyűjtemény, amely rossz sorrendben beszél
Fennmaradt egy Krisztus után, az aetas gratiae első századaiban összeállított jogi gyűjtemény.
Címe:
Collatio legum Mosaicarum et Romanarum.
A mózesi és a római törvények összehasonlítása.
Másik elnevezése Lex Dei — Isten törvénye.
Már a cím is figyelemre méltó.
Nem a római jog és a zsidó vallási szokások összehasonlítása.
Nem a római törvények és a bibliai erkölcsi tanítások párhuzamai.
Hanem a mózesi és a római törvényeké.
A szerző tizenhat cím alatt állít egymás mellé jogi rendelkezéseket. Foglalkozik emberöléssel, házasságtöréssel, lopással, hamis tanúzással, letéttel és más jogsértésekkel.
És van a műnek egy különösen kellemetlen tulajdonsága.
A sorrend.
A szerző ugyanis újra és újra Mózessel kezdi.
Moyses dicit.
„Mózes mondja.”
Ezután következnek a római jogászok.
Paulus. Ulpianus. Modestinus.
Micsoda különös eljárás!
Hiszen a mi jól megszokott európai eredettörténetünk szerint a jog a pogány Róma nagy ajándéka.
A mózesi törvény pedig valahogyan a vallás és az erkölcs környékére került.
A Lex Dei szerzője szemlátomást nem ismerte ezt a felosztást.
Vagy legalábbis nem tartotta szükségesnek követni.
„Tudjátok meg, jogtudósok!”
Nyissuk ki a hetedik címet!
A lopásról van szó.
A római tizenkét táblás törvények különbséget tettek az éjszaka tetten ért tolvaj és a nappal, fegyveresen védekező tolvaj között.
A kérdés rendkívül súlyos.
Mikor ölhető meg a tolvaj anélkül, hogy az őt megölő ember jogellenes emberölést követne el?
És ekkor a Collatio szerzője a római jogtudósokhoz fordul:
Scitote, iuris consulti, quia Moyses prius hoc statuit.
„Tudjátok meg, jogtudósok, hogy ezt Mózes korábban már elrendelte.”
(Collatio legum Mosaicarum et Romanarum VII.1.)
Tudjátok meg!
Nem udvariasan érdeklődik.
Nem arra kér engedélyt, hogy a zsidó vallási hagyományból is bemutathasson valami érdekeset.
A római jogtudósokhoz beszél.
És közli velük, hogy Mózes korábban már rendelkezett ugyanerről a jogi kérdésről.
Majd idézi a Kivonulás könyvét, és utána következnek a római jogi rendelkezések.
Álljunk meg!
Miről beszélünk?
A tolvaj megölésének jogszerűségéről.
Az emberölés megítéléséről.
A tulajdon védelméről.
A jogellenesség határáról.
Milyen értelemben volna ez csupán vallási előírás?
És ha Mózes törvénye nem jog, akkor miért hasonlítja össze vele a szerző a római jogászok rendelkezéseit?
Vajon a római jogászok joggal foglalkoztak, Mózes pedig erkölcsi tanácsokat osztogatott?
Ugyanarról a cselekményről?
Ugyanannak az embernek az életéről?
Ugyanannak a jogkövetkezménynek a megítéléséről?
Érdekes különbségtétel volna.
A letét, amely valahogyan már Mózesnél is létezett
Lapozzunk tovább!
A tizedik cím:
De deposito.
A letétről.
A szerző ismét Mózessel kezdi:
Moyses dicit: si aliquis dabit proximo suo argentum aut vas servare…
„Mózes mondja: Ha valaki ezüstöt vagy edényt ad felebarátjának megőrzésre…”
(Collatio X.1; Kiv 22,6–7.)
A folytatásban a törvény rendelkezik arról, mi történik, ha a letett dolgot ellopják, miként kell a felelősséget megállapítani, és milyen szerepe van az eskünek.
Utána Modestinus római jogász következik.
Ő is a letéttel foglalkozik.
Ő is a felelősség határait vizsgálja.
Természetesen nem minden részletszabály azonos.
De nem is ezt kérdeztük.
Hanem azt, hogy hol találkozunk először azzal a jogviszonnyal, amelyet az európai jog történetében oly készségesen a római jog teljesítményeként mutatunk be.
És most ott áll előttünk egy Krisztus után első évszázadaiban keletkezett jogi gyűjtemény, amelynek szerzője Mózes rendelkezésével kezdi a letét tárgyalását.
Nem mi találtuk ki az összehasonlítást.
Nem mi neveztük utólag jogi forrásnak a Szentírást.
Egy korabeli szerző tette egymás mellé a rendelkezéseket.
És nem érezte szükségét annak, hogy Mózes törvényét előbb átkeresztelje erkölcsi tanítássá.
És akkor mi a római jog elsőbbsége?
Most már valóban ideje feltennünk a kérdést.
Mit jelent az, hogy Európa jogi pillére a pogány római jog?
Azt, hogy a rómaiaknak voltak törvényeik?
Voltak.
Hogy jogtudósaik részletesen kidolgoztak jogintézményeket?
Kidolgoztak.
Hogy a római jog szövegei később meghatározó szerepet játszottak az európai jogfejlődésben?
Játszottak. (A 19. századtól egészen biztos.)
De ezek közül melyik állítás bizonyítja, hogy a keresztény Európa jogi fundamentuma a pogány Róma volna?
És melyik teszi semmissé a korábbi mózesi törvényt?
A Collatio szerzője nem teszi semmissé.
Ellenkezőleg.
Előveszi.
Idézi.
És a római jogászok mellé állítja.
Sőt, a lopásról szóló címben kifejezetten figyelmezteti őket Mózes korábbi rendelkezésére.
Akkor talán mégsem az a helyes kérdés, hogy a kereszténység miként vette át a római jogot.
Hanem előbb azt kellene megvizsgálnunk, milyen jogi renddel találkozott Róma, és milyen autoritás nevében szólalt meg az a törvény, amelyet Mózes közvetített.
Mert a kettő nem ugyanaz.
A jogi szabály hasonlósága még nem jelenti a törvényhozói autoritás azonosságát.
És most, hogy ezt tisztáztuk, ideje meglátogatnunk Európa másik nagy pillérét.
A görög filozófiát.
Platón, a csodavilág másik nagy tekintélye
Platón.
A filozófus.
A nagy gondolkodó, akinek tanításait évszázadokon át olvasták, magyarázták és csodálták.
Csakhogy van itt egy apró időrendi kellemetlenség.
Miközben a latin Nyugat a 15. században újra felfedezte Platón műveinek nagy részét, az aetas gratiae 2. századában élt Szent Jusztinosz már részletesen megvizsgálta tanításait.
És bizony nem azért, hogy a görög filozófia oltárára helyezze őket.
Ellenkezőleg.
Elővette Platón tanításait a teremtésről, a világmindenség szerkezetéről, a Logoszról és a Lélekről.
És nem a semmiből kezdett érvelni.
Már évszázadokkal korábban zsidó szerzők, köztük Arisztobulosz, rámutattak a görög filozófusok tanításainak mózesi eredetére.
Szent Jusztinosz ezt a korábbi érvelést az aetas gratiae idején, a megtestesült Ige kinyilatkoztatásának fényében bontotta tovább.
Úgyhogy mielőtt ismét elmerülnénk a csodavilág ókorának szellemi nagyságában, hallgassuk meg azt a keresztény vértanút, aki már tizenhárom évszázaddal a reneszánsz Platón-rajongás előtt feltette a kérdést:
Platón vajon honnan vette mindezt?
A kérdésre Szent Jusztinosz nem filozófiatörténeti találgatással válaszol.
Forrásokat állít egymás mellé.
Az egyik oldalon Mózes könyvei. A másikon Platón tanításai.
És az összevetésben nem Platón tekintélye dönti el, hogyan kell értelmezni a korábbi kinyilatkoztatást. Éppen ellenkezőleg: a mózesi szöveg lesz az a mérce, amely előtt Platón állításainak számot kell adniuk.
Jusztinosz három kérdésben bontja ki érvelését: a világ keletkezésében, a kereszt előképének kozmológiai átalakításában, valamint a Logosz és a Lélek platóni értelmezésében.
Lássuk hát, mit mond maga a vértanú.
Először: a világ teremtése
Az Első apológia 59. fejezetében Jusztinosz Platón világkeletkezésről szóló tanítását vizsgálja.
És kijelenti, hogy Platón a prófétai tanításból merített.
Kitől?
Mózestől.
Majd idézi a Teremtés könyvét:
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld pedig puszta és üres volt, sötétség volt a mélység fölött, és Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (Ter 1,1–2.)
Jusztinosz nem egyszerűen megállapítja, hogy Platón tanítása és a mózesi teremtéstörténet között hasonlóság mutatkozik.
Azt állítja, hogy Platón a korábbi prófétai tanításból merített.
Nem Platón tanította meg Mózest a világ keletkezésére.
A származtatás iránya éppen fordított.
És itt már rég nem két szerző időrendjéről beszélünk.
Hanem arról, hogy az egyik tanítás forrása az isteni kinyilatkoztatás, míg a másik annak emberi feldolgozása.
Micsoda kellemetlenség a görög filozófia önálló eredetére épített történeti elbeszélés számára!
De ez még csak a kezdet.
Másodszor: a kereszt, amelyből Platón kozmológiát csinált
Az Első apológia 60. fejezetében Jusztinosz Platón Timaioszához fordul.
Platón a világmindenség szerkezetéről beszél, és egy X alakú elrendezést ír le.
Jusztinosz pedig megkérdezi: honnan származik ez a kép?
Válasza ismét Mózes.
De ezúttal nem a teremtés könyvének első mondataihoz fordul, hanem a pusztai vándorlás egyik eseményéhez.
A népet kígyók marják meg.
Isten pedig így rendelkezik Mózesnek:
„Készíts egy tüzes kígyót, és tűzd fel egy póznára. Akit megmart a kígyó, és rátekint, életben marad.”
(Vö. Szám 21,8–9.)
Jusztinosz szerint Platón ezt a mózesi előképet ismerte meg, de félreértette.
Nem ismerte fel a KERESZT jelentését.
A kinyilatkoztatott előképet kozmológiai szerkezetté alakította.
És itt érkezünk el ahhoz, amit a görög filozófia történetének megszokott elbeszélése aligha tud kényelmesen elhelyezni.
Mert a rézkígyó nem egyszerűen egy különös ószövetségi tárgy.
Krisztus maga mondja Nikodémusnak:
„Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is fölemeltetnie.”
(Jn 3,14.)
A mózesi esemény tehát Krisztus saját szavaiban kapja meg üdvtörténeti értelmét.
És akkor nézzük meg újra Platónt!
Jusztinosz szerint a filozófus olyan előképet vett át, amelynek valódi jelentését nem ismerte fel.
Ahol a kinyilatkoztatás az üdvösségre mutatott, ott Platón a világmindenség szerkezetéről beszélt.
Az igazság eredeti jelentése elveszett az átvételben.
Ez már nem egyszerű időrendi elsőbbség.
Ez az átvett tanítás ontológiai eltorzulásának kérdése.
Harmadszor: a Logosz és a Lélek
És Jusztinosz még mindig nem fejezte be.
Platón második és harmadik princípiumát is vizsgálja.
A Timaiosz X alakú elrendezését a Logosz félreértett előképéhez kapcsolja.
A harmadik princípiumról szóló platóni kijelentést pedig a Teremtés könyvéhez vezeti vissza:
„Isten Lelke lebegett a vizek fölött.”
(Ter 1,2.)
Jusztinosz szerint Platón itt is olyan tanítást használt fel, amelyet nem a maga eredeti jelentésében értett meg.
És most már láthatjuk, milyen mélységű a támadás.
Jusztinosz nem azt mondja, hogy Platón egy-egy gondolatot rosszul fogalmazott meg.
Hanem azt, hogy a világ keletkezéséről, a Logoszról és a Lélekről szóló platóni tanítás mögött is a korábbi kinyilatkoztatás áll.
A görög filozófus nem az igazság eredeténél áll, hanem egy korábbi igazság részleges és eltorzult ismeretét közvetíti.
És akkor Jusztinosz kimondja azt a mondatot, amely után a görög filozófia és a keresztény kinyilatkoztatás viszonyáról már meglehetősen nehéz a megszokott hárompillérű szerkezetben beszélni.
„Nem mi utánozzuk őket!”
Az Első apológia 60. fejezetének végén Jusztinosz így fogalmaz:
„Nem mi valljuk ugyanazt, amit mások, hanem valamennyien a mieinket utánozva beszélnek.”
(Apologia prima 60.)
Ennyi.
Nincs szükség arra, hogy helyette megfogalmazzuk, mit akart mondani.
Elmondta.
Nem a keresztények igazítják tanításaikat a görög filozófiához.
Jusztinosz állítása szerint éppen fordítva történt.
A görögök a korábbi kinyilatkoztatásból merítettek.
És miközben átvettek belőle, nem ismerték fel annak teljességét.
Jusztinosz ráadásul nem az emberi műveltséget állítja az isteni igazság végső mércéjévé.
A fejezet végén olyan egyszerű, tanulatlan emberekről beszél, akik képesek megismerni és továbbadni az igazságot.
Miért?
Mert annak forrása nem az emberi bölcsesség önálló teljesítménye.
Hanem Isten hatalma.
És most tegyük egymás mellé a két forrást!
Mózes a római jogászok előtt. Mózes Platón előtt.
A Collatio szerzője ezt mondja a római jogtudósoknak:
„Mózes korábban már elrendelte.”
Szent Jusztinosz pedig a görög filozófia tanításait vizsgálva kijelenti:
„Nem mi valljuk ugyanazt, amit mások, hanem valamennyien a mieinket utánozva beszélnek.”
Értjük már?
Az egyik a római jogászok rendelkezéseit helyezi Mózes törvénye mellé.
A másik Platón kozmológiai tanításait vezeti vissza a prófétai kinyilatkoztatásra, és kimutatja azok félreértett jelentését.
És egyikük sem abból indul ki, hogy Mózesnek kellene megállnia Athén vagy Róma tekintélye előtt.
Éppen ellenkezőleg.
Athén és Róma kerül a korábbi kinyilatkoztatás elé.
Most pedig nézzünk rá még egyszer Európa három pillérére!
Görög filozófia.
Római jog.
Keresztény morál.
Valóban?
Mert az egyik keresztény forrásunk szerint a római jogászoknak Mózes korábbi rendelkezésére kell figyelniük.
A másik szerint Platón a prófétai kinyilatkoztatásból vett át olyan tanításokat, amelyeket ráadásul félreértett.
És akkor a kereszténység volna az a harmadik, erkölcsi kiegészítés, amelyet mindehhez utólag hozzáillesztettek?
Milyen különös történeti szerkezet!
Mintha az első két pillér önmagában állna, a harmadik pedig csak megszelídítené őket.
Csakhogy a források nem ezt a rendet mutatják.
A Lex Dei nem a római jogból vezeti le Mózest.
Szent Jusztinosz nem Platónból vezeti le a kinyilatkoztatást.
És egyikük sem a görög vagy római tekintélyből eredezteti az isteni igazságot.
A harmadik pillérben nincs helye Krisztusnak
Most már visszatérhetünk ahhoz a kérdéshez, amelyből az egész műhelylevél-sorozat elindult.
Miért zavar annyira az a három pillér?
Mert nem egyszerűen történeti hagyományokat sorol fel.
Hanem olyan sorrendet és olyan szerepeket oszt ki, amelyekben Krisztus jogi és ontológiai autoritása eltűnik.
A jog Rómáé.
A bölcsesség Athéné.
Krisztusnak pedig marad a hajlítható erkölcs.
Csakhogy a kinyilatkoztatás nem erkölcsi függelék.
A Teremtés könyve nem egy római törvénykönyv vallási előszava.
A Logosz nem Platón kozmológiai princípiumának keresztény átnevezése.
És Krisztus nem azért jött, hogy erkölcsi tanácsokkal egészítse ki Athén és Róma teljesítményét.
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.”
(Jn 1,3.)
Minden.
Nem csak az erkölcs.
Nem csak a vallás.
Nem csak az ember belső élete.
Minden.
És ha ezt komolyan vesszük, akkor a keresztény Európa történetét sem kezdhetjük úgy, mintha a jog és az igazság már készen állt volna Athénban és Rómában, Krisztus pedig csupán szépen hangzó erkölcsi tartalommal töltötte volna meg őket.
Mert akkor már a kiindulópontnál elveszítettük azt, akinek a nevében az aetas gratiae elkezdődött.
A megtestesült Igét.
Most tehát nem három egymástól független pillért találtunk.
Hanem két olyan hagyományt, amelyet az aetas gratiae forrásai maguk is a korábbi kinyilatkoztatás elé állítottak.
És ez még csak a kezdet.
Mert egyelőre azt vizsgáltuk, mit mondtak a jogászok és a filozófusok.
Azt még nem, hogy mi történt akkor, amikor az emberi hatalom maga követelt olyan engedelmességet, amely Isten törvényével ütközött.
És hogy mi történt azokkal, akik nem hajoltak meg előtte.
Innen folytatjuk.
Primer források
- Collatio legum Mosaicarum et Romanarum (Lex Dei), VII.1–3; X.1–2.
- Kiv 22,1–7 — a tolvaj megölése és a letét szabályai.
- Ter 1,1–3 — a teremtés.
- Szám 21,8–9 — a rézkígyó.
- Jn 3,14 — a rézkígyó krisztusi értelmezése.
- Jn 1,1–3 — az Ige és a teremtés.
- Szent Jusztinosz, Apologia prima 59–60 — Platón, Mózes, a kereszt, a Logosz és a Lélek.
- Szent Jusztinosz, Apologia secunda 13 — az igazságban való részesedés és a Logosz.
