033: SZEGED I. Egy hónap CSEND: Mi a csudát keres egy doktori értekezés a bíróságon?

A HAT SZÁZALÉK CSODÁJA: Avagy hogyan lett a jelentős átdolgozásból jelentős baj, a jogkövetkezmény nélküli véleményből jogkövetkezmény, a tudományos vitából pedig bírósági ügy?

Kedves Olvasóim!

A következő legalább egy hónapban szüneteltetem a Műhelylevelek megjelentetését.

Nem, nem fogytam ki a mondanivalóból.

Sőt.

Az elmúlt Műhelylevelekben Európa állítólagos három pillérét kezdtük vizsgálni: a görög filozófiát, a római jogot és a keresztény morált. Azt a szépen elrendezett civilizációtörténeti konstrukciót, amelyben mindenkinek megvan a maga kijelölt helye.

Most azonban egy időre félreteszem a görög filozófusokat és a római jogtudósokat.

Elérkezett ugyanis az ideje, hogy a római jog dicsőséges örökségét és a modern demokratikus jogállamiság nagyszerű vívmányait ne a tankönyvek lapjain, hanem a gyakorlatban vizsgáljam meg.

A helyzet különösen alkalmas erre.

Az egyik oldalon egy nagy múltú, tekintélyes magyar egyetem áll, intézményi hatalommal, doktori tanácsokkal, bizottságokkal és tudományos pozíciókkal.

A másikon egyetlen ember.

Én.

Mögöttem nincs intézmény, nincs doktori tanács, nincs tudományos pozíciókból felépített tekintély.

Van viszont egy tekintélyes mennyiségű iratanyagom.

A kutatás módszere változatlan: primer források, pontos szöveghelyek, kronológia, logikai összefüggések és bizonyítékok.

A kutatási kérdés azonban ezúttal egészen gyakorlati:

Vajon a jogszabályok az intézményekre is vonatkoznak, vagy kizárólag azokra, akiknek nincs hatalmuk?

És vajon mit ér a modern jogállamiság, ha egyetlen embernek kell számon kérnie egy tekintélyes intézményen a jogszabályok betartását?

A vizsgálat következő helyszíne a bíróság lesz.

De hogyan jutottunk idáig?

I. A tanszéki disputa, amelynek nem volt jogkövetkezménye. Egy darabig.

Történt egyszer, 2023-ban, hogy egy doktorjelölt megvédte értekezését a tanszéki műhelyvitán.

A szervezés különleges figyelmet érdemelt. A jelöltnek egyetlen napja maradt felkészülni az opponensi észrevételekre.

Egy nap.

Igazán nagyvonalú időkeret.

Elvégre egy több száz oldalas értekezés tudományos bírálatára adott válasz nem igényel különösebb felkészülést. Az ember reggel megissza a kávéját, délben átfutja az opponens által olyannyira preferált modern történeti narratívák néhány száz oldalnyi gyűjteményét – semmi különös, csak a tudományos konszenzus teljes kötelező olvasmányjegyzéke –, estére pedig már készen is áll a tudományos vitára.

A primer forrásokkal természetesen nem szükséges külön foglalkozni.

Elvégre azoknak már megmondták, mit jelentenek.

De sebaj!

Hiszen ez csupán tanszéki műhelyvita volt.

Nem a nyilvános doktori védés.

Ráadásul kifejezetten rögzítették, hogy az itt elhangzó opponensi véleményeknek nincs kötelező joghatásuk a doktorjelöltre nézve.

Akár figyelmen kívül is hagyhatja őket.

Micsoda megnyugtató intézményi garancia!

Én azonban nem hagytam figyelmen kívül valamennyit. Néhány javaslatot megfogadtam. Másokkal nem értettem egyet. Egyes bírálatokat kifejezetten tévesnek tartottam.

Azt gondoltam, majd a nyilvános védésen megvitatjuk őket.

Mert hát mi történik egy doktori védésen?

A doktorjelölt megvédi a téziseit.

Az opponens opponál.

A jelölt válaszol.

A felek tudományos érveket, módszereket és primer forrásokat ütköztetnek.

Legalábbis én, meglehetősen naivan, ezt képzeltem.

Mentségemre szolgáljon, hogy a biológiai doktori védésem pontosan így zajlott. Tartott is vagy négy órán keresztül. Kérdések, válaszok, ellenvetések, tudományos érvek. Valódi disputa.

Ugyanaz az egyetem.

Ugyanazok a szabályok.

Mi baj történhet?

Azt hittem, a tudományos vita arra való, hogy a bölcsészkaron is vitatkozzunk.

Súlyos félreértés volt.

Úgy látszik, a természettudományos doktori védésen a téziseket kell megvédeni, a bölcsészettudományin pedig az opponensi véleményt.

Az utóbbit lehetőleg a doktorjelölttől.

Az a bizonyos jogkövetkezmény nélküli vélemény ugyanis útközben különös átalakuláson ment keresztül.

Mint a mesebeli béka, amelyből királyfi lesz.

Csakhogy itt a jogkövetkezmény nélküli véleményből lett jogkövetkezmény.

A varázslat pontos jogszabályi mechanizmusát azóta is keresem.

Két elutasító hivatalos opponensi vélemény érkezett. Ugyanazoktól az opponensektől, akik a tanszéki dispután még továbbengedték az értekezésemet, igaz, „jelentős átdolgozás” igényével.

Bumm.

A békából királyfi lett.

A javaslatból követelmény.

A tudományos véleményből akadály.

A nyilvános vitából pedig semmi.

Egyedül a jogszabály maradt változatlanul láthatatlan.

Pedig éppen annak kellett volna megmagyaráznia a varázslatot.

II. Jelentősen dolgozza át! De jelentősen ám!

A történet következő fejezetében megszületett a nagy követelmény:

Jelentős átdolgozás szükséges!

Miért?

Mert az opponensek ezt kívánták.

Miért éppen így?

Mert jelentősen.

És miért jelentősen?

Mert az átdolgozásnak jelentősnek kell lennie.

Ezzel a kör bezárult.

A tudományos érvelés ilyen tökéletesen önmagába visszatérő formájával ritkán találkozik az ember.

Eltelt két év.

Én pedig, miközben továbbra is vitattam az átdolgozás szükségességét, jelentősen átdolgoztam az értekezésemet.

Komolyan vettem a feladatot.

Talán túlságosan is.

Mert 2026-ban bekövetkezett a váratlan fordulat.

Jaj! Hát ez jelentősen át lett dolgozva!

Micsoda meglepetés!

A jelentős átdolgozás következtében az értekezés állítólag már nem ugyanazt a témát tárgyalta.

Itt egy pillanatra megálltam.

Elővettem a régi dolgozatot.

Elővettem az újat.

Megnéztem a témát.

Corpus incorruptum.

Keresztény mumifikálási szokások.

A holttest tartósítása.

A szent ereklyék.

A temetés rendje.

A holttesttel való bánásmód.

Valde boni, valde mali, non valde boni, non valde mali.

Ugyanaz a kutatási tárgy.

Csakhogy történt valami egészen rettenetes.

III. A tiltott kérdés: MIÉRT?

A korábbi kutatásomban bemutattam, hogy milyen keresztény temetkezési gyakorlatok léteztek.

Hogyan bántak a holttesttel.

Milyen eljárásokat alkalmaztak a test tartósítására.

Hogyan kezelték a szentek földi maradványait.

Milyen rendben történt a temetés.

Milyen jelenségeket dokumentálnak a források.

Aztán elkövettem a kutatás egyik legsúlyosabb vétségét.

Feltettem a kérdést:

MIÉRT?

Miért így bántak a holttesttel?

Miért különböztettek meg bizonyos halottakat másoktól?

Egyáltalán megkülönböztették őket? Ha igen, milyen szempontok alapján, és miben nyilvánult meg a különbségtétel?

A keresztúton történő temetés, a temetőtérből való állítólagos „kirekesztés” valóban azt jelentette, amit a modern történeti értelmezés tulajdonít neki? Vagy már a kérdésfeltevésünkkel is vakvágányra futottunk?

Értjük egyáltalán az egész eljárást?

Miért volt jelentősége a test állapotának?

Milyen bibliai, patrisztikus és keresztény jogi-ontológiai rendben értelmezték mindezt?

És ami a legveszélyesebb:

Mi történik, ha a primer források választ is adnak?

Mert a források bizony beszélni kezdtek.

Márpedig ez roppant kellemetlen fejlemény.

Különösen akkor, ha a forrás nem tud arról, hogy a modern tudomány már régen megmagyarázta, mit kellett volna mondania.

A keresztúti temetés például nem feltétlenül azért történt, mert a keresztény ember rettegett a halottaktól. Pláne nem azért, mert rettegett a „visszajáró halottaktól”, a revenánsoktól.

Ugyanis van itt egy aprócska probléma.

A keresztény ontológiai rendben nincs önkényesen visszatérő halott.

A halott ugyanis halott.

A halál után a lélek nem szabadon kószáló, kedve szerint visszatérő létező. A keresztény tanítás szerint az ember halálával az ítélet rendjébe kerül: üdvösség, szükség esetén tisztulás, vagy kárhozat.

Mennyország, purgatórium vagy pokol.

Nincs önkényes visszamászkálás.

Ha tehát egy keresztény forrás egy holttest rendellenes mozgásáról, cselekvéséről vagy a halott testével kapcsolatos démoni jelenségről számol be, akkor előbb azt kellene megvizsgálni, hogy ezt a jelenséget a forrás milyen ontológiai kategóriában értelmezi.

Mert a holttest és a holttestet esetlegesen megszálló tisztátalan szellem nem ugyanaz.

A halott ember és a démon nem ugyanaz.

A revenáns modern történettudományi kategóriája pedig nem helyettesítheti automatikusan a keresztény forrás saját fogalmait.

De minek is ennyit bajlódni a keresztény ontológiával, amikor rendelkezésünkre áll a mindent megmagyarázó mondat:

„A »középkori« emberek féltek a visszajáró halottaktól.”

Mert hát ez a „középkor” már csak ilyen volt. Sötét. Babonás. Tudatlan.

Pont.

A magyarázat kész, a tudomány diadalmaskodott.

Hogy a vizsgált emberek keresztények voltak, saját, koherens bibliai, patrisztikus és jogi-ontológiai világértelmezéssel?

Bagatell!

Hogy a „középkor” maga is egy utólag rájuk erőltetett korszakfogalom?

Még nagyobb bagatell!

Elvégre a sötét középkor legnagyobb előnye, hogy minél sötétebbnek festjük le, annál fényesebbnek látszik tőle a modern tudomány.

És ehhez még a villanyt sem kell felkapcsolni. Elég leoltani a primer forrásokat.

És a történész mindent megoldott.

Kész.

A keresztény ember halottja visszajár, mert a modern kutató szerint visszajár.

Hogy a keresztény ember saját tanítása szerint ez miként volna lehetséges?

Bagatell!

Hogy a forrás esetleg egészen más létezőről beszél?

Részletkérdés!

Hogy a temetkezési eljárásnak a keresztény jogrendben más jelentése lehetett?

Kérem, ne bonyolítsuk túl a tudományt!

Elvégre a forrásnak nem az a dolga, hogy megzavarja a róla kialakított tudományos konszenzust.

És amikor egy „őrült” kutató mégis komolyan veszi a primer forrásokat, akkor arra a meghökkentő felismerésre jut, hogy a temetőtérből való elkülönítés sem értelmezhető automatikusan ugyanabban a fogalmi rendszerben, amelyben a modern kutató a „kirekesztést” meghatározza.

Ezeket előbb meg kellene vizsgálni.

A forrásokat összevetni.

A korabeli jogi és teológiai kategóriákat azonosítani.

A cselekvés rendjét rekonstruálni.

Majd csak ezután magyarázatot adni.

Tudom. Borzasztóan körülményes eljárás. Különösen, ha a magyarázat már készen van.

Hiszen mennyivel egyszerűbb azt mondani: féltek a halottaktól.

Pont.

A kérdés megoldva.

A kutató hazamehet.

Csakhogy én nem mentem haza.

Tovább olvastam.

És ami ennél is súlyosabb: megértettem, amit olvastam.

Majd elkövettem a tudományos konszenzus elleni legsúlyosabb merényletet.

Le is írtam.

IV. A modern ész diadala, avagy a szent konszenzus

A modern tudomány egyik legszebb vívmánya állítólag az, hogy megszabadította az emberiséget a teokratikus tekintélyelvű gondolkodástól.

Az isteni tekintélyt megkérdőjelezte.

Sőt, ki is dobta.

Éljen a népfelség és a nép jogai!

Hogy a nép jogai pontosan hol kezdődnek, és hol érnek véget, különösen akkor, ha a nép egyszerű gyermeke egy tekintélyes intézménnyel kerül szembe?

Na, ezt inkább ne bolygassuk.

A dogmákat kritika alá vonta.

A források vizsgálatát hirdette.

Az ész diadala!

Csakhogy felmerül egy apró kérdés.

Mi történik, ha maga a modern tudományos konszenzus válik megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé?

Ha a hagiográfia magyarázata előre adott: toposz.

Ha a keresztény források saját ontológiai állításai: kulturális konstrukciók.

Ha a klerikusok cselekedetei: jámbor, naiv igyekezetek.

Ha egy különös temetkezési jelenség kerül elő: nyilván féltek a halottaktól.

Ha pedig a források ennél összetettebb magyarázatot kínálnak?

Akkor természetesen a forrásokkal van a baj.

Hiszen a modern kutató időben távolabb áll az eseményektől.

És mint tudjuk, az időbeli távolság különleges képességekkel ruházza fel az embert.

Minél távolabb állunk egy kor embereitől, annál biztosabban tudjuk, hogy valójában mit gondoltak.

Minél kevésbé vesszük komolyan saját fogalmaikat, annál objektívebben értelmezhetjük őket.

És minél kevésbé engedjük megszólalni a primer forrásokat, annál zavartalanabbul beszélhetünk a nevükben.

Ez volna hát az ész diadala: a forráskritikából eljutottunk a források kritikátlan helyettesítéséig.

A tekintélyelvűség megszűnt.

Legalábbis a régi.

Az új tekintély neve: tudományos konszenzus.

Ennek már nem kell kinyilatkoztatás.

Elég egy hivatkozás.

Nem kell dogma.

Elég egy uralkodó paradigma.

És nem kell eretnekségvizsgálat sem.

Elég megállapítani, hogy a kutató másként értelmezi a forrásokat, mint ahogyan az a tudományterületen megszokott.

Micsoda felszabadulás!

A tekintélyelvű gondolkodás elleni küzdelem végén sikerült létrehozni egy olyan tekintélyt, amelyet már a tekintélyelvűség vádja nélkül lehet védelmezni.

A régi világban nem elégedtek meg azzal, hogy megmondják az embernek, mit kell hinnie.

Meg is indokolták.

Logikailag levezették.

Megmutatták az okokat és a következményeket.

Egységes rendbe foglalták a teremtéstől az utolsó ítéletig.

A modern tudomány azonban szerencsére meghaladta mindezt.

Most már elég megmondani, hogyan kell értelmezni a forrásokat.

A különbség természetesen óriási.

Az előbbit dogmatizmusnak nevezzük.

Az utóbbit módszertannak.

Micsoda fejlődés! :)))

És ha valaki mégis felteszi a kérdést, hogy az alkalmazott módszer alkalmas-e a vizsgált jelenség megismerésére?

Nos, az illető nyilván nem érti a tudomány működését.

Extra consensum nulla scientia.

A konszenzuson kívül nincs tudomány.

Már csak az a kérdés, hogy ha a konszenzus téved, ki jogosult ezt észrevenni.

A válasz egyszerű:

Természetesen a tudomány.

Feltéve, hogy előbb engedélyt kér a konszenzustól.

V. A hat százalék: a bölcsészettudomány új csodafegyvere

És ekkor megérkeztünk 2026 legnagyobb módszertani áttöréséhez.

A HAT SZÁZALÉKHOZ.

A két értekezés szövegegyezőségi vizsgálata hat százalékos eredményt mutatott.

Hat.

Nem hatvan.

Nem kilencvenhat.

Hat.

Egy egyszerű földi halandó ebből arra következtetne, hogy a szövegek között csekély a szövegszerű egyezés.

Hurrá! A vizsgálat nem mutatott ki jelentős szövegátvételt! A szerző még saját korábbi munkáját sem másolta át tömegesen.

Micsoda megnyugtató eredmény!

Csakhogy az intézményi tudomány csodákra képes.

A szövegegyezőséget mérő eszköz egyszer csak a kutatási téma azonosságának vizsgálatában kapott szerepet.

Itt újabb tudományos felismeréssel gazdagodtam.

Eddig azt hittem, hogy a mérőeszköz alkalmasságát a mérendő jelenség határozza meg.

Tévedtem.

Úgy látszik, megfelelő intézményi környezetben egy mérőeszköz bármire alkalmas lehet.

A hőmérővel megállapítható a szentkultusz története.

A vérnyomásmérővel a Karoling-kori jogrend.

A konyhai mérleggel pedig a Szentháromság dogmatörténete.

Csak megfelelő bizottság kell hozzá.

A hat százalék pedig immár nem számadat, hanem módszertani csodafegyver.

Különösen akkor, ha a kérdésre, amelyre alkalmazzák, eredetileg nem is ad választ.

Hiszen a szövegegyezőség és a témaazonosság két különböző dolog.

Két értekezés foglalkozhat ugyanazzal a kutatási tárggyal úgy, hogy szövegük alig egyezik.

Sőt, egy jelentős átdolgozás esetében ez akár várható is.

De kérem, ne akadékoskodjunk!

Az átdolgozás legyen jelentős.

A szövegegyezőség legyen csekély.

A téma maradjon azonos.

Ha pedig a csekély szövegegyezőségre hivatkozva mégis a téma megváltozását állapítják meg, akkor nyilván a kutató nem érti a módszertant.

Mert a hat százalék különleges szám.

Ha sok az egyezés, nem dolgoztam át eléggé.

Ha kevés az egyezés, már nem ugyanaz a téma.

A tökéletes értekezés tehát az, amelyet jelentősen átdolgoztak, miközben semmi lényeges nem változott benne, és amelynek szövege egyszerre egyezik és nem egyezik korábbi önmagával.

Ez már nem is egyszerű bölcsészettudomány.

Ez kvantummechanika!

A doktori értekezés egyszerre azonos és nem azonos önmagával.

A végső állapotot pedig a bizottsági megfigyelés dönti el.

Schrödinger doktori disszertációja.

A dobozban ugyanaz a téma van.

Meg másik is.

Amíg a bizottság ki nem nyitja.

És ha kinyitotta?

Hat százalék.

Bumm.

A tudomány ismét győzött.

VI. A bizottság, amelyről a kutató később értesül

Az új értekezésemet benyújtottam.

Az eljárás előrehaladt.

A repozitóriumi közzététel előkészítéséig jutott.

Majd következett a váratlan fordulat.

Újabb vizsgálat indult.

A kutató előzetes bevonása nélkül.

A közzététel megakadt.

Felmerült a témaazonosság kérdése.

A tudományos kompetencia kérdése.

És természetesen a hat százalék.

Én pedig elkezdtem keresni a jogszabályi felhatalmazást.

Hiszen egy doktori eljárás nem szabadon alakítható társasjáték.

Vannak szakaszai.

Vannak hatáskörök.

Vannak eljárási garanciák.

Vannak egyetemi szabályzatok.

Vannak jogszabályok.

Legalábbis papíron.

A gyakorlatban azonban időnként úgy tűnhet, hogy a jogszabály különleges, fakultatív műfaj.

Olyasmi, mint egy éttermi étlap.

Ami tetszik, alkalmazzuk.

Ami nem, azt kihagyjuk.

Ha pedig a kutató megkérdezi, hogy pontosan melyik rendelkezés alapján történt a beavatkozás, akkor láthatóan nem érti az intézményi működés kifinomult természetét.

Jogszabály?

Bagatell!

Előzetes tájékoztatás?

Bagatell!

Az érintett meghallgatása?

Bagatell!

Az eljárási szakaszok és hatáskörök?

Bagatell!

A saját egyetemi szabályzat?

Ugyan kérem!

A kutató pedig ott áll, kezében a szabályzattal, és megpróbálja megérteni, hogy ha az egyetemnek nem kell alkalmaznia a saját szabályait, akkor pontosan kinek írták őket.

Talán az egyetemi könyvtár díszítésére.

VII. A láthatatlan jogszabály tudománya

A modern természettudomány számos láthatatlan jelenséget vizsgál.

Az elektromágneses tér nem látható közvetlenül, de hatásai mérhetők.

A gravitáció működését megfigyelhetjük.

A sötét anyag létezésére is a megfigyelhető hatásokból következtetnek.

A doktori eljárásomban azonban egy új jelenséggel találkoztam.

A sötét jogszabállyal.

A sötét jogszabály különleges tulajdonsága, hogy nem feltétlenül sikerül megtalálni a jogforrások között.

Hatása azonban annál látványosabb.

Egy doktori értekezés útja megakad.

Újabb vizsgálat indul.

A hivatalos tudományos bírálat elmarad.

A kutató pedig keresni kezdi azt a rendelkezést, amely mindezt lehetővé tette.

A sötét jogszabály azonban nem adja könnyen magát.

Feltehetően különleges műszerezettség szükséges a kimutatásához.

Én most egy meglehetősen hagyományos eszközzel próbálkozom.

Bírósági keresetlevéllel.

VIII. A tudományos vita új helyszíne

És ezzel elérkeztünk a történet legkülönösebb pontjához.

2023-ban azt hittem, a doktori értekezésem téziseit nyilvános tudományos vitában kell megvédenem.

2026-ban már azt kell előkészítenem, hogy bíróság előtt vizsgáltassam meg az értekezésem hivatalos bírálatához vezető eljárás jogszerűségét.

A bíróságtól természetesen nem azt várom, hogy eldöntse, mit jelent a corpus incorruptum, hogyan értelmezendő Szent Ágoston, vagy milyen helyet foglal el az imago Dei a keresztény antropológia rendszerében.

Ezek tudományos kérdések.

Éppen ezért szerettem volna őket tudományos vitában megvédeni.

A bíróságtól egészen mást kérek.

Annak vizsgálatát, hogy az egyetem betartotta-e a rá vonatkozó jogszabályokat és a saját szabályzatait.

Mert egy ideje foglalkoztat egy meglehetősen merész gondolat:

Mi van, ha a jogszabály tényleg mindenkire vonatkozik?

Nemcsak a hallgatóra.

Nemcsak a doktorjelöltre.

Nemcsak arra, aki egy intézmény döntésének alá van rendelve.

Hanem magára az intézményre is.

Sőt, az intézményi hatásköröket gyakorló személyekre.

Tudom.

Radikális elképzelés.

De a tudomány már csak ilyen.

Néha a legkényelmetlenebb kérdéseket is fel kell tenni.

A hipotézisem tehát:

A hatalom nem helyettesíti a jogalapot.

Az eljárási szabály nem puszta ajánlás.

A jogegyenlőség pedig nem azt jelenti, hogy mindenki egyenlő, csak egyeseknek külön engedélyük van a szabályok átértelmezésére.

Most azt fogom megvizsgálni, hogy ez a hipotézis a gyakorlatban is megállja-e a helyét.

IX. Miért hallgatok el?

Mert a következő hetekben egy egészen új tudományterületet kell elsajátítanom.

A jogtudományt. Gyorsított képzésben. Önálló felkészüléssel.

Ugyanis a bíróság előtt magamat fogom képviselni.

Biológiai doktori fokozatom már van. Történelemtudományi doktori értekezést is írtam. Most pedig, tudományos pályafutásom természetes folytatásaként, kénytelen vagyok beletanulni az ügyvédi mesterségbe.

Meg kell ismernem a keresetlevél formai követelményeit.

Az eljárási szabályokat.

A hatásköröket és az illetékességet.

A bizonyítás rendjét.

És természetesen a határidőket.

Különösen a határidőket!

Ezek ugyanis rendkívül érdekes jogi képződmények.

Az egyszerű földi halandó számára az idő lineárisan telik.

Ha harminc nap áll rendelkezésére, akkor harminc napja van.

Nem harmincegy.

Nem ötvenhárom.

Harminc.

Az egyetemi eljárásom tapasztalatai alapján azonban felmerült bennem, hogy az idő múlása talán az intézményi pozíció függvénye is lehet.

A doktorjelölt határideje szigorú.

Az intézményi határidő értelmezése már lényegesen izgalmasabb kérdés.

Az én órám ketyeg.

Az egyetem órája olykor mintha más fizikai törvények szerint működne.

És ezzel elérkeztem kutatásom legújabb, egyelőre természetesen igazolásra váró hipotéziséhez:

A Szegedi Tudományegyetem egy téridőhajlító fekete lyuk.

Gravitációs terében a jogszabályok különös pályára állhatnak.

A határidők megnyúlhatnak.

A hatáskörök kitágulhatnak.

A jogkövetkezmény nélküli vélemények jogkövetkezménnyé alakulhatnak.

A jelentősen átdolgozott értekezés elveszítheti témaazonosságát.

A hat százalék pedig elegendő lehet ahhoz, hogy a tudományos módszertan ismert törvényei is görbületet szenvedjenek.

Az eseményhorizonton túl pedig nyoma veszhet a nyilvános doktori vitának.

Hogy mi történik a jogszabályokkal a fekete lyuk belsejében?

Nos, ezt szeretném most megtudni.

A kísérlethez bírósági keresetlevelet fogok használni.

A rendelkezésemre álló dokumentumokat időrendbe kell állítanom.

A döntéseket össze kell vetnem a hatályos jogszabályokkal és az egyetemi szabályzatokkal.

A bizonyítékokat pontosan meg kell jelölnöm.

A határidőket pedig nekem természetesen be kell tartanom.

Mert én nem rendelkezem téridőhajlító képességgel.

Csak egy naptáram van. Meg egy jogszabálygyűjteményem.

És mindeközben a könyvem bemutatóit is szerveznem kell.

November 14-én a bécsi Pázmáneumban mutatom be az Imago Dei, mint csatatér I. – A keresztény démonológia fundamentuma: a két angyali bukás című kötetemet.

A könyv tehát megjelent.

A kutatás folytatódik.

A primer források továbbra is beszélnek.

Én pedig továbbra sem vagyok hajlandó helyettük egy előre gyártott modern magyarázatot megszólaltatni.

A Műhelylevelek szüneteltetése tehát nem szellemi visszavonulás, hanem nagyon is prózai munkaszervezési szükségszerűség.

Ráadásul most egy egészen új történeti forráscsoporttal is dolgozom.

Egyetemi határozatokkal.

Belső levelezésekkel.

Eljárási dokumentumokkal.

Szabályzatokkal.

Ezeknek a forrásoknak az a különös sajátosságuk, hogy nem nyolcszáz vagy ezerötszáz évesek, hanem egészen frissek.

Ennek ellenére értelmezésük időnként meglepően nagy nehézségekbe ütközik.

Az ókeresztény latin és görög szövegek legalább többnyire elárulják, milyen jogrendben születtek.

A jelenkori dokumentumok esetében ezt néha külön nyomozással kell kiderítenem.

Úgyhogy most egy időre elhallgatok.

Nem azért, mert nincs mit mondanom.

Hanem mert előbb szeretném megvizsgálni, hogy a jogállam ismert törvényei érvényesülnek-e a szegedi eseményhorizonton belül is.

Ha pedig sikerül visszahoznom onnan a jogszabályokat, természetesen beszámolok a kísérlet eredményéről.

X. Zárszó: a jogállam kísérleti ellenőrzése

Kedves Olvasóim!

A következő hetekben tehát egy alapvető kérdésre keresek választ.

A jogszabályok mindenkire vonatkoznak-e?

Az intézményre is?

A döntéshozóra is?

A hatáskört gyakorlóra is?

Vagy a jogszabály csak a hatalom nélküli ember számára kötelező, miközben a pozícióban ülők kedvük szerint hajlíthatják?

Mert ha egy doktorjelölt elmulaszt egy határidőt, annak következménye van.

Ha nem teljesít egy formai követelményt, annak következménye van.

Ha nem tartja be az eljárási szabályokat, annak következménye van.

De mi történik, ha maga az intézmény teszi ugyanezt?

A jogszabály ilyenkor is jogszabály marad?

Vagy hirtelen átváltozik valamiféle szabadon értelmezhető intézményi ajánlássá?

És vajon ki jogosult eldönteni, hogy egy hatáskör meddig terjed?

Az, aki gyakorolja?

Vagy az a jogrend, amely a hatáskört létrehozta?

Tudom. Kellemetlen kérdések.

De hát éppen ez a kutatás természete.

A kérdés ráadásul messze túlmutat az én doktori eljárásomon.

A kutatói szabadságról szól.

A tudományos vita lehetőségéről.

A primer források saját hangjáról.

És arról, hogy a jogrend képes-e ténylegesen korlátot szabni az intézményi hatalom gyakorlásának.

Nem tudom, milyen döntés születik majd.

De a vizsgálatot végigviszem.

Mert továbbra is azt gondolom, hogy a kutató feladata nem a kényelmes válaszok ismételgetése.

Hanem a kérdezés.

A bizonyítékok feltárása.

Az összefüggések felismerése.

És annak kimondása, amit a források alapján meg lehet állapítani.

Akkor is, ha az eredmény kellemetlen.

Addig is kérem Olvasóim türelmét.

A Műhelylevelek visszatérnek.

A hat százalékot pedig ezennel ünnepélyesen felterjesztem a tudományos módszertan történetének legkülönösebb mérőszámai közé.

Hiszen ritkán adatik meg egyetlen számnak, hogy egyszerre szolgáljon szövegegyezőség mérésére, témameghatározásra és egy doktori eljárás megakasztásának indokolására.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a bíróságon is hat százalékban mérik-e a jogszerűséget.

Mert ha igen, akkor valóban új korszak kezdődik a jogtudományban.

A jogállam hat százalékban már megvalósult.

A fennmaradó kilencvennégy százalék ügyében pedig keresetet nyújtok be.

Dr. Kristóf Lilla Alida

Utóirat

Amennyiben a jelen Műhelylevél és korábbi írásaim között valaki témaazonossági vizsgálatot kíván végezni, kérem, előzetesen tisztázza, hogy a szövegegyezőséget, a kutatási tárgyat vagy a szerző személyazonosságát kívánja-e mérni.

Az utóbbihoz személyi igazolványt is tudok mellékelni.

Bár tartok tőle, hogy hat százalékos egyezés esetén már én sem minősülnék önmagammal azonosnak.

Ebben az esetben azonban kérem, legalább a személyi igazolványom jelentős átdolgozását ne rendeljék el.

Mert a végén még kiderül, hogy az átdolgozás után már nem is ugyanaz a személy vagyok.

És akkor kezdhetjük elölről a kompetenciavizsgálatot.

:)))

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top