031: Európa három pillére? II. Mózesnek nem kellett Rómába mennie jogot tanulni

Az előző levélben egészen a teremtésig mentünk vissza, és megállapítottuk, hogy a jog eredetét nem az emberi törvényalkotásban kell keresnünk.

Isten saját, abszolút autoritásából fakadóan teremt, kijelöli a határokat, meghatározza a Rendet, és maga mondja ki róla, hogy jó.

A teremtés már önmagában jogi aktus.

És mire az ember megjelenik, a Rend már létezik. Az ember nem megalkotja, hanem helyet és korlátozott és átruházott autoritást kap benne.

Most pedig ideje továbblépnünk.

Mert ha már a teremtésnél jogi renddel találkozunk, vajon mi mindent találunk a mózesi törvényekben?

És senki ne ijedjen meg. Nem fogok azzal érvelni, hogy a tízparancsolatban már minden megtalálható, amit a későbbi európai jogtudomány valaha megfogalmazott.

Ennél sokkal egyszerűbb dolgot szeretnék.

Nézzük meg, hogyan működik egy jogrend.

Mert a jog nem csupán tiltások és parancsok gyűjteménye.

Az emberi viszonyokban pedig különösen jól megfigyelhetővé válik a jog működése, amikor két ember között valamilyen kötelezettség keletkezik.

Amikor az egyik átad valamit a másiknak.

Amikor valaki tartozik.

Amikor valami eltűnik.

Amikor a felek vitatkozni kezdenek.

Amikor bizonyítani kell.

Amikor bíró elé kerülnek.

És amikor végül el kell dönteni, ki mit köteles visszaadni, megtéríteni vagy elszenvedni.

Vagyis most nem elszigetelt bibliai rendelkezéseket keresünk.

Egy jogi folyamatot követünk végig.

Kezdjük egy letéttel!

Valaki pénzt vagy más értéket bíz egy másik emberre megőrzésre.

Egyszerű helyzet.

Az egyik ember tulajdona a dolog. A másik birtokába kerül, de nem azért, hogy sajátjaként rendelkezzen vele, hanem azért, hogy megőrizze.

Mi történik, ha ellopják?

Ki viseli a kárt?

Mi történik, ha a megőrző hazudik?

És hogyan lehet eldönteni, mi történt valójában?

Nyissuk ki a Kivonulás könyvét.

Kiv 22,6–8 (a héber számozásban 22,7–9):

„Ha valaki pénzt vagy ingóságot ad embertársának megőrzésre, és azt ellopják annak házából, ha megtalálják a tolvajt, kétszeresen térítse meg. Ha azonban nem találják meg a tolvajt, a ház gazdáját Isten elé kell állítani, hogy nem nyújtotta-e ki kezét embertársa tulajdona után. Minden hűtlen kezelés ügyében […] mindkét fél ügye Isten elé kerüljön; akit Isten vétkesnek nyilvánít, az kétszeresen térítsen embertársának.”

A szövegben a megőrzésre vonatkozó héber kifejezés: li-smor — „megőrizni”, „őrizetre átvenni”.

Figyeljük meg a szerkezetet.

Van egy átadott vagyontárgy.

Van egy meghatározott kötelezettség: a megőrzés.

Van egy káresemény: a lopás.

Van egy lehetséges elkövető: a tolvaj.

Van egy másik lehetséges helyzet: a megőrző maga nyúlt a rábízott tulajdonhoz.

És van eljárás arra az esetre is, amikor a tolvajt nem találják meg.

A szöveg tehát nem egyszerűen azt mondja: ne lopj.

Megkülönbözteti a jogviszony szereplőit, a felelősség lehetséges alapjait, a bizonyítási helyzetet és a jogkövetkezményt.

Ráadásul a következő rendelkezések az állatok megőrzésének különböző eseteit is szabályozzák.

Nem mindegy, hogy az állat elpusztult, megsérült, elhajtották, vagy ragadozó tépte szét.

Nem mindegy, hogy volt-e tanú.

Nem mindegy, hogy a dolgot megőrzésre vagy használatra adták át.

Ez már differenciált jogi szabályozás.

És még mindig Mózes könyvében járunk.

Egy kis kirándulás Ninivébe és Médiába

Most lépjünk tovább.

Tóbiás könyvében egy egészen különös jogügyletet találunk.

Tóbit pénzt helyezett letétbe a médiai Rágesben élő Gábaelnél.

A történetben tíz talentum ezüstről van szó.

Nem jelentéktelen összegről.

A pénz pedig nem néhány napra kerül más kezébe.

Hosszú idő telik el, mire a visszaszerzés kérdése felmerül.

Tóbit így beszél fiához:

Tób 4,20:

„Tudd meg, fiam, hogy tíz talentum ezüstöt helyeztem letétbe Gábaelnél, Gábri fiánál, a médiai Rágesben.”

A visszaszerzésnél azonban nem elegendő egyszerűen odamenni és kijelenteni, hogy a pénz az övé.

Tóbit korábban írásos elismervényről is rendelkezik.

Tób 5,3 szerint az apa és a letéteményes írásba foglalták az ügyletet, és az iratot megőrizték.

Majd Tób 9,2–5-ben Ráfael a letét visszaszerzésére indul, és az ügylet rendeződik.

Álljunk meg.

Mit látunk?

Egy távolsági vagyoni jogügyletet.

Azonosítható feleket.

Meghatározott összeget.

Tartós megőrzést.

Írásos bizonyítékot.

A jogosult érdekében eljáró másik személyt.

És a letét visszaszolgáltatását.

Nem szeretném ezt automatikusan valamelyik későbbi római jogi kategóriába besorolni.

Előbb azt szeretném látni, amit maga a szöveg mutat.

Egy működő vagyoni jogviszonyt, amelynek létrejötte, bizonyíthatósága és megszüntetése egyaránt értelmezhető.

És mindez nem egy római jogtudós magyarázatából került elénk.

De mi történik, ha nem megőrzésről, hanem kölcsönről van szó?

A letét esetében a másik ember tulajdonának megőrzése a kötelezettség.

A kölcsönnél más a helyzet.

A kölcsönadott értéket a másik fél használhatja, és visszatérítési kötelezettsége keletkezik.

Az Ószövetség ezt az életviszonyt sem hagyja szabályozatlanul.

Kiv 22,24 (a héber számozásban 22,25):

„Ha pénzt adsz kölcsön népemből valakinek, egy szegénynek, aki melletted él, ne légy vele szemben uzsorás; ne vess ki rá kamatot.”

A héber nesek jelentése: „kamat”, szó szerinti képi jelentése a „harapás” fogalmához kapcsolódik.

A Második Törvénykönyv tovább részletezi a kérdést.

MTörv 23,20–21 (más számozás szerint 23,19–20):

„Testvéredtől ne szedj kamatot, sem pénz kamatát, sem élelem kamatát, sem bármi másét, ami után kamatot szokás szedni. Az idegentől szedhetsz kamatot, de testvéredtől ne szedj kamatot, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened.”

Itt már nem pusztán egy jogügylet technikai lebonyolításáról van szó.

A jogalkotó különbséget tesz az egyes személyi viszonyok között, és korlátozza azt, amit a hitelező a kölcsönügyletben követelhet.

Miért?

Mert a vagyoni jogviszony sem független attól a Rendtől, amelyben a felek élnek.

A tulajdonhoz és a követeléshez kapcsolódó jogosultság nem korlátlan.

És itt egy új kérdésünk támad.

A jog kifinomultságát kizárólag az mutatja, hogy milyen pontosan képes szabályozni egy ügyletet? Vagy az is, hogy milyen határokat állít az ügylet szereplőinek?

Ezt a kérdést majd Rómának is feltesszük.

A dolog eltűnt. Valaki hazudik. Mi történik most?

Térjünk vissza a letétünkhöz.

A megőrző azt állítja, hogy a rábízott vagyontárgyat ellopták.

A tulajdonos viszont azt gyanítja, hogy a másik ember maga tulajdonította el.

A jogviszonyból konfliktus lett.

És itt válik láthatóvá, hogy a jog nem ér véget a kötelezettség megfogalmazásánál.

Bizonyítani kell.

A Második Törvénykönyv így rendelkezik:

MTörv 19,15:

„Egyetlen tanú ne lépjen fel senki ellen semmiféle bűn vagy vétek ügyében. Két vagy három tanú vallomása alapján álljon meg az ügy.”

A héber éd jelentése „tanú”, az édim pedig „tanúk”.

A szöveg nemcsak tanúkat említ.

Meghatározza a bizonyítás egyik alapvető feltételét.

És mi történik, ha a tanú hazudik?

Ugyanennek a fejezetnek a következő rendelkezései a hamis tanúzás kérdését is rendezik.

MTörv 19,18–19:

„A bírák alaposan vizsgálják meg az ügyet. Ha kiderül, hogy a tanú hamis tanú, és hamisan vallott testvére ellen, akkor azt tegyétek vele, amit ő akart tenni testvérével.”

Vagyis nem elég, hogy valaki tanúként jelenik meg.

A tanú állítását is vizsgálni kell.

És a hamis tanúzásnak jogkövetkezménye van.

A bibliai rendelkezés tehát nemcsak az eredeti jogsértést szabályozza, hanem az igazságszolgáltatási eljárás ellen irányuló jogsértést is.

Most már van tulajdonunk, letétünk, kölcsönünk, kötelezettségünk, káreseményünk, jogvitánk, bizonyításunk és hamis tanúzásunk.

De ki dönt?

A bíró sem áll a törvény fölött

MTörv 16,18–20:

„Bírákat és elöljárókat állíts magadnak minden kapudban […] hogy igazságos ítélettel ítéljék a népet. Ne ferdítsd el az igazságot, ne légy személyválogató, és ne fogadj el ajándékot, mert az ajándék megvakítja a bölcsek szemét, és elferdíti az igazak ügyét. Az igazságot, csakis az igazságot kövesd.”

A héber mispat jelentése többek között „ítélet”, „jogi döntés”, „igazságszolgáltatás”.

A cedek jelentése „igazságosság”, „igaz volt”.

Figyeljük meg: nemcsak a peres felek kötelességeit szabályozza a szöveg.

A bíróét is.

A bíró nem ítélhet önkényesen.

Nem részesítheti előnyben valamelyik felet.

Nem fogadhat el vesztegetést.

És nem torzíthatja el az igazságot.

A jogrend tehát nem egyszerűen felhatalmaz valakit az ítélkezésre.

Korlátokat állít az ítélkező hatalom elé.

És ha az ügy túl nehéz?

Erre is van rendelkezés.

MTörv 17,8–9:

„Ha valamely ügy túl nehéz neked az ítélethozatalra […] kelj föl, és menj arra a helyre, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened. Menj a levita papokhoz és ahhoz a bíróhoz, aki azokban a napokban hivatalban lesz, kérdezd meg őket, és ők tudtodra adják az ítéletet.”

Álljunk meg egy pillanatra.

Kik ezek a levita papok? És milyen autoritás alapján járhatnak el?

Lévi törzséhez tartoznak.

De vajon ki jelölte ki őket erre a szolgálatra?

Maga Isten.

MTörv 10,8:

„Abban az időben különítette el az Úr Lévi törzsét, hogy hordozza az Úr szövetségének ládáját, az Úr előtt álljon, szolgáljon neki, és nevében áldást mondjon.”

Figyeljük meg, mi történik!

Isten kiválaszt egy meghatározott törzset.

Elkülöníti a többitől.

Feladatokat rendel hozzá.

Meghatározza a szolgálatát.

És sajátos jogállást biztosít számára.

A következő versben még az öröklési helyzetükről is rendelkezik (MTörv 10,9).

A papi szolgálaton belül pedig Áron és fiai külön megbízatást kapnak (Kiv 28,1).

Vagyis Isten itt jogviszonyokat létesít. Meghatározza a tisztségeket, a jogosultságokat, a kötelezettségeket és a szolgálati hierarchiát.

És most térjünk vissza a nehéz jogi ügyekhez.

Mi történik a MTörv 17-ben?

Isten nem egyszerűen arra utasítja az embert, hogy igazságosan ítélkezzen.

Meghatározza a joghatóságot.

Kijelöli, kihez kell fordulni, ha az ügy a helyi bíráskodás szintjén nem dönthető el.

Meghatározza az eljárás rendjét.

És ezzel a bírói döntéshozatal hierarchiáját is szabályozza.

De olvassuk tovább!

MTörv 17,10–11:

A feleknek a kijelölt helyen hozott döntés szerint kell eljárniuk. Nem térhetnek el attól sem jobbra, sem balra.

Vagyis a döntés nem egyszerű tanács.

Kötelező ereje van.

És mi történik, ha valaki mégis megtagadja az engedelmességet?

Erre is van rendelkezés.

MTörv 17,12–13:

„Az az ember pedig, aki vakmerően cselekszik, és nem hallgat a papra, aki ott áll, hogy az Urat, a te Istenedet szolgálja, vagy a bíróra, haljon meg az az ember; így távolítsd el a gonoszt Izraelből. És az egész nép hallja meg, és féljen, és többé ne cselekedjék vakmerően.”

(A héber maszoréta szöveg alapján.)

Vagyis az isteni rendelkezéssel kijelölt papi vagy bírói autoritás szándékos megtagadásához maga a törvény rendel jogkövetkezményt.

Nem általános erkölcsi tanácsot olvasunk. Hanem kötelező rendelkezést, meghatározott joghatósággal és szankcióval.

Figyeljük meg, mi minden áll előttünk!

Isteni rendelkezéssel létrehozott tisztségek.

Meghatározott jogállás és szolgálati hierarchia.

Hatáskör.

Joghatóság.

Az ügy magasabb döntési fórum elé utalása.

Intézményes bírói hierarchia.

Kötelező határozat.

És a határozat megszegésének jogkövetkezménye.

Mindezekről maga Isten rendelkezik.

Nem állítom, hogy itt a későbbi római fellebbviteli rendszerrel azonos intézményt találunk. A szöveg nem egy már meghozott ítélet elleni fellebbezésről, hanem a helyben el nem dönthető ügy magasabb fórum elé viteléről rendelkezik.

De éppen ez a lényeg.

A mózesi törvény nem csupán az emberi magatartásokat szabályozza.

Isten meghatározza az emberi tisztségek jogi alapját, az azokhoz kapcsolódó autoritást, és magának az igazságszolgáltatásnak a rendjét is.

És mindezt nem egy római jogász dolgozza ki.

Hanem az isteni törvény rendelkezik róla.

Mózesnek tehát valóban nem kellett Rómába mennie jogot tanulni.

És a rómaiaknak Mózeshez? (Ezt a következő levélben körbejárjuk. :))) )

És végül: hogyan áll helyre a megsértett jog?

Térjünk vissza még egyszer az eredeti esethez.

Valaki más tulajdonát vette át.

Megszegte a kötelezettségét.

Eltulajdonította a rábízott értéket.

Esetleg még hazudott is róla.

Mit kell most tennie?

A Leviták könyve különösen érdekes rendelkezést tartalmaz.

Lev 5,21–24 (a héber számozásban; egyes keresztény számozásokban 6,2–5) olyan eseteket sorol fel, amikor valaki letét, rábízott vagyon, rablás, jogtalan elvétel vagy talált tárgy ügyében követ el hűtlenséget, majd hamisan esküszik.

A rendelkezés szerint a vétkes köteles visszaadni az eltulajdonított vagy jogtalanul visszatartott dolgot, és annak értékéhez egyötödöt hozzátenni.

A szövegben a héber ásám a vétekhez, illetve az ahhoz kapcsolódó jóvátételi és áldozati rendhez tartozó fogalom.

Itt pedig valami egészen lényeges történik.

A jogsértés nem egyszerűen két magánszemély közötti vagyoni konfliktus.

A szöveg Isten elleni hűtlenségként is meghatározza.

A jóvátétel ezért nem merül ki a vagyoni érték visszaszolgáltatásában.

A következő rendelkezések az Úr előtt teljesítendő engesztelésről is szólnak.

A megsértett emberi jogviszony és az Isten előtti felelősség ugyanabban a normatív Rendben jelenik meg.

És ezzel visszaérkeztünk a kiinduló kérdésünkhöz.

Most akkor hol van Róma?

Eddig egyetlen római jogi rendelkezést sem kellett segítségül hívnunk ahhoz, hogy végigkövessünk egy összetett jogi folyamatot.

Volt tulajdon.

Volt letét.

Volt kölcsön.

Volt kötelezettség.

Volt felelősség.

Volt káresemény.

Volt jogvita.

Volt tanúbizonyítás.

Volt hamis tanúzás.

Volt bíró.

Volt intézményes út a nehéz ügyek eldöntésére.

Volt ítélet.

És volt jóvátétel.

Mindez a bibliai szövegek saját jogi-ontológiai Rendjében.

Nem a római jogból levezetve.

Nem a római jog kategóriáit utólag rávetítve.

És nem is egyszerű erkölcsi tanácsként.

Törvényként.

Most természetesen elővehetjük a római jogot.

Megnézhetjük a depositumot (letét), a mutuumot (kölcsön), a különböző kötelmeket, a felelősség szabályait, a bizonyítást és az ítélkezést.

És feltehetjük a kérdést: mitől volna mindez Róma kizárólagos jogi teljesítménye?

Mert az, hogy a római jogászok kifinomult szabályozást dolgoztak ki, önmagában sem az elsőbbségüket, sem a keresztény Európa jogi fundamentumának eredetét nem bizonyítja.

Az ószövetségi jogrendben már találkoztunk ezekkel a jogi problémákkal. És láttuk, hogy a szabályozásuk elválaszthatatlan attól az autoritástól, amelyből a törvény ered.

A Szentírás tehát nem egyszerű erkölcsi intelmekkel várta, hogy Róma végre jogot adjon neki.

De vajon hogyan lett mégis magától értetődő, hogy Európa a görögöktől kapta a filozófiát, a rómaiaktól a jogot, a kereszténységtől pedig az erkölcsöt?

És ami ennél is érdekesebb: vajon maguk a korabeli források is ilyen szépen, ebben a sorrendben mesélik el a történetet?

A következő levélben Athén és Róma következik.

Ezúttal azonban nem egyszerűen primer forrásokat veszünk elő.

Hanem olyan korabeli primer forrásokat, amelyek maguk is kritikával fordultak a görög és római tekintélyek felé.

Innen folytatjuk.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top