Az előző levél végén ott hagytuk nyitva a kérdést.
Valóban bukott angyalok álltak az óvilág „istenei” mögött?
És valóban eltűntek?
A kérdés jogos.
Hiszen az Ószövetség meglepően ritkán mondja ki nyíltan és közvetlenül, hogy a pogány népek „istenei” démonok.
Mégis újra és újra lehull a lepel.
Mózes prófétai énekében így figyelmezteti Izraelt:
„Idegen istenekkel ingerelték haragra,
utálatosságokkal bosszantották.
Démonoknak áldoztak,
nem Istennek,
olyan isteneknek,
akiket nem ismertek.” (MTörv 32,16–17)
A kijelentés rövid.
De megdöbbentő.
Mert a szöveg egyetlen mozdulattal lehántja a neveket.
Nem „istenek” neveiről beszél.
Nem az őket ábrázoló szobrokról beszél.
Hanem arról, ami mögöttük áll.
Démonoknak áldoztak.
Nem Istennek.
De ha ez igaz,
akkor felmerül a kérdés:
Honnan ismerhetjük fel őket?
Honnan tudhatjuk,
hogy ugyanaz a valóság áll a különböző kultuszok mögött?
A válasz meglepően egyszerű.
A működésükből.
A „gyümölcseikből”.
A mintázataikból.
Mert a nevek változnak.
Az oltárok változnak.
A szobrok változnak.
De a szerkezet ugyanaz marad.
A legbrutálisabb ismertetőjel: a gyermekek vére
A Szentírásban újra és újra ugyanabba a borzalomba ütközünk.
Gyermekáldozat.
Moloch kultuszáról ezt olvassuk:
„Gyermekeidet ne szolgáltasd ki,
hogy Molochnak szenteljék,
ne szentségtelenítsd meg ezáltal Istened nevét.” (Lev 18,21)
Majd még keményebben:
„Aki Izrael fiai közül…
fiát Molochnak áldozza,
halállal lakoljon.” (Lev 20,2)
Jeremiás pedig újra és újra ugyanazt ismétli:
„Fölépítették a Tófet magaslatait…
hogy megégessék fiaikat és lányaikat tűzben,
amit nem parancsoltam,
s még csak eszembe sem jutott.” (Jer 7,31)
Eszembe sem jutott.
Nem parancsoltam.
Nem mondtam.
Eszembe sem jutott.
A gyermekek vére tehát nem Istenhez vezet.
Hanem az imposztorokhoz.
A második ismertetőjel: a teremtett rend meggyalázása
A gyermekáldozat soha nem jár egyedül.
Ahol megjelenik,
ott már jelen van a szexuális rend kifordítása is.
A Baál- és Aséra-kultuszokhoz templomi prostitúció kapcsolódott.
A test többé nem Isten ajándéka.
Hanem eszköz.
Áru.
Elhasználható nyersanyag.
Préda.
És a teremtett rend többé nem ajándék.
Nem szent valóság.
Nem az imago Dei misztériuma.
Hanem kifordítandó valóság.
A Biblia ezért nevezi ezeket a gyakorlatokat újra és újra:
„utálatosságnak”.
Mert itt nem egyszerű erkölcsi vétségről van szó.
Hanem a teremtés rendjének tudatos megtámadásáról.
És éppen ezért a Szentírás nem pusztán elítéli ezeket a cselekedeteket.
Hanem a lehető legsúlyosabb ítéletet mondja ki fölöttük.
„Én pedig arcomat az ilyen ember ellen fordítom, és kiirtom népe közül…” (Lev 20,3)
Majd még tovább megy:
„…kiirtom őt népe közül mindazokkal együtt, akik vele együtt paráználkodnak Moloch után.” (Lev 20,5)
Kevés bűnről beszél a Szentírás ilyen kemény szavakkal.
Kevés helyen jelenik meg ilyen világosan Isten haragja.
Mert itt nem egyszerűen törvényszegés történik.
Hanem a gyermek ellen emelt kéz.
Az imago Dei elleni perverz támadás.
A teremtés rendjének meggyalázása.
A harmadik ismertetőjel: a vér
A Kármel hegyén Illés próféta szembekerül Baál papjaival.
A jelenet megrázó.
„Kiáltoztak hangosan,
és szokásuk szerint kardokkal és lándzsákkal vagdosták magukat,
míg vérük folyt.” (1Kir 18,28)
A vér ismét megjelenik.
A démoni kultusz újra vért követel.
Ha nem gyermekét.
A saját papjáét.
Mindig ugyanaz a logika.
Sebzés.
Pusztítás.
Vérontás.
A démoni kultuszok mintha olthatatlanul szomjaznák azt.
De a Szentírás egy másik Vért is ismer.
Nem olyat, amelyet az ember ajánl fel a démonoknak.
Hanem olyat, amelyet Isten ad az emberért.
Ezért hangzik majd el Krisztus szava:
Τοῦτό ἐστιν τὸ αἷμά μου τῆς διαθήκης τὸ ἐκχυννόμενον ὑπὲρ πολλῶν. (Touto estin to haima mou tēs diathēkēs to ekchynnomenon hyper pollōn.)
„És mondá nekik: Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.” (Mk 14,24; vö. Mt 26,28)
A kettő között azonban végtelen szakadék húzódik.
Az egyikben az ember adja áldozatul a másikat.
A másikban Isten adja önmagát az emberért.
A negyedik ismertetőjel: a tiltott kapcsolat
A démoni kultuszok azonban nem elégednek meg a vérrel.
Nem elégednek meg a gyermekekkel.
Nem elégednek meg a test meggyalázásával.
Kapcsolatot akarnak.
Közvetlen kapcsolatot.
Ezért jelenik meg újra és újra a „halottidézés”,
a varázslás,
a jövendőmondás,
a szellemidézés.
A Törvény ezért figyelmeztet:
„Ne forduljatok a halottidézőkhöz és a jósokhoz, hogy tisztátalanná ne tegyétek magatokat általuk.” (Lev 19,31)
És ismét:
„Ne legyen közötted olyan, aki fiát vagy leányát átviszi a tűzön, se jövendőmondó, se varázsló, se igéző, se halottidéző.” (MTörv 18,10–11)
És a Törvény itt nem áll meg a figyelmeztetésnél.
Nem egyszerűen óvatosságra int.
Nem pusztán elítéli ezeket a gyakorlatokat.
Hanem ugyanabba a körbe sorolja őket, mint a gyermekáldozatot.
Aki a gyermekét átviszi a tűzön.
Aki halottidézőhöz fordul.
Aki jövendőmondást keres.
Aki varázslást gyakorol.
Mind ugyanazt teszi.
A Teremtő helyett más szellemi hatalomhoz fordul.
Ezért mondja a Törvény:
„Ha egy férfi vagy asszony halottidéző vagy jós lesz, halállal lakoljanak; kövezzék meg őket.” (Lev 20,27)
Kevés modern ember érti ennek a keménységét.
Mert a Biblia szemében itt nem ártatlan kíváncsiságról van szó.
Nem egzotikus, izgalmas, titkzatos tudás kereséséről.
Nem különleges képességekről.
Hanem ugyanannak a lázadásnak egy másik formájáról.
Arról a kísérletről,
hogy az ember Isten helyett más szellemi „forrásból” akarjon hatalomhoz,
tudáshoz
vagy útmutatáshoz jutni.
A Szentírás egyik legmegrázóbb példája Saul története.
Amikor az Úr már nem válaszol neki,
„Az Úr pedig nem felelt neki sem álmokban, sem az urim által, sem a próféták által.” (1Sám 28,6)
Saul előtt ekkor két út áll.
A bűnbánat.
Vagy a tiltott kapcsolat keresése.
Ő az utóbbit választja.
Felkeresi az endori halottidéző asszonyt.
És ezzel átlépi azt a határt,
amelyet Isten világosan kijelölt.
A történet végén a Krónikák könyve így vonja meg a mérleget:
„Saul azért halt meg, mert hűtlen lett az Úrhoz… sőt halottidéző asszonyhoz fordult tanácsért, és nem az Urat kérdezte.” (1Krón 10,13–14)
A démoni világ egyik ismertetőjele tehát mindig ugyanaz.
A Teremtő helyett más szellemi „forráshoz” fordulni.
A démonok által kínált beavatás azonban nem többlettudás.
Nem magasabb rendű ismeret.
Nem rejtett bölcsesség.
Hanem ugyanannak az ősi hazugságnak újabb változata:
„olyanok lesztek, mint az istenek.” (Ter 3,5)
A vége pedig mindig ugyanaz.
Nem világosság.
Nem szabadság.
Nem élet.
Hanem halál.
És a halálon túl:
kárhozat.
Az ötödik ismertetőjel: a démoni birodalom
Eddig egyes kultuszokat láttunk.
Egy-egy oltárt.
Egy-egy bálványt.
Egy-egy démoni működési formát.
De létezik egy még nagyobb minta.
Amikor nem csupán egy kultusz fertőzi meg az embert.
Hanem maga a birodalom válik a démoni rend hordozójává.
Ilyen Egyiptom (is).
A Szentírásban Egyiptom sohasem csupán politikai hatalom.
A fáraó nem egyszerű uralkodó.
Az egyiptomi világ egész vallási rendszere arra épült, hogy a fáraót isteni lényként tiszteljék.
A kivonulás történetében ezért Mózes nem kizárólag a fáraóval kerül szembe.
Hanem az egész démoni struktúrával.
A húsvéti éjszakán ezt mondja Isten:
„Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött. Én vagyok az Úr.” (Kiv 12,12)
Ez az egyik legfontosabb mondat az egész Exodusban.
Mert Isten maga jelenti ki,
hogy a konfliktus nem egyszerűen politikai.
Nem két nép konfliktusa.
Nem egy rabszolgalázadás.
Hanem szakrális ítélet.
A csapások sorozata ezt mutatja meg.
A Nílus vérré válik.
A békák ellepik az országot.
A Nap elsötétül.
Az elsőszülöttek meghalnak.
Minden egyes csapás ugyanazt üzeni:
Nem ti vagytok a teremtés urai.
Nem a Nílus ura az isten.
Nem a Nap ura az isten.
Nem a fáraó az isten.
Nem Egyiptom „istenei” az urak.
Egyedül az élő Isten az Úr.
A történet egyik különösen érdekes mozzanata az egyiptomi varázslók szerepe.
A kezdeti jeleket még utánozni tudják:
„A varázslók is ugyanígy cselekedtek titkos mesterségükkel.” (Kiv 7,11)
De hamarosan elérkeznek saját határaikhoz.
És kénytelenek kimondani:
„Ez már Isten ujja.” (Kiv 8,19)
Ebben a mondatban egy egész démonológia rejlik.
A démoni hatalom utánozni tud.
Torzítani tud.
Megtéveszteni tud.
De teremteni nem tud.
És végül kénytelen meghajolni az élő Isten előtt.
Most már látjuk a mintát:
Különböző nevek.
Különböző oltárok.
Különböző szobrok.
Különböző birodalmak.
Moloch.
Baál.
Kemos.
Milkom.
Egyiptom „istenei”.
Mezopotámia „istenei”.
Kánaán „istenei”.
A halottidézők szellemei.
A politeista világ összes „istenei”.
Más arcok.
Más maszkok.
De ugyanaz a valóság.
A mintázat mindig ugyanaz.
Gyermekvér.
Paráznaság.
Öncsonkítás.
Megtévesztés.
Okkult kapcsolat.
Rabszolgaság.
Az ember kifordítása önmagából.
Az imago Dei meggyalázása.
És ekkor a zsoltáros lehántja az összes maszkot.
Lehántja az összes nevet.
Lehántja az összes kultuszt.
És kimondja:
„Fiaikat és leányaikat a démonoknak áldozták.” (Zsolt 106,37)
Nem egy élettelen kőszobornak, akit Molochnak neveztek.
Nem a faragott bálványnak.
Nem egy bronzdarabnak.
Nem egy kitalált Baálnak.
Nem egy képzeletbeli Kemosnak.
A démonoknak.
Egyetlen mondat.
És vele együtt lehull az óvilág egyik legnagyobb hazugsága.
Nem istenek voltak.
Hanem teremtmények.
Bukott teremtmények.
Imposztorok.
De ha ez igaz,
akkor egy még nyugtalanítóbb kérdés marad hátra.
Miért vonzotta újra és újra az embert ez a hazugság?
Miért tért vissza hozzá újra és újra Izrael?
Miért bukott el benne király,
pap,
nép
és birodalom?
És valóban csak a múlt történetéről beszélünk?
Vagy az imposztorok ma is ugyanazt kínálják,
amit akkor?
Ugyanazt a hazugságot.
Ugyanazt az önistenítést.
Ugyanazt a halált.
A következő levélben innen folytatjuk.