Az előző levél végén az a kérdés maradt nyitva:
kik azok a „fejedelemségek” és „hatalmasságok”,
amelyekről Pál beszél?
A modern értelmezés ezeket gyakran szimbolikus nyelvként kezeli.
Belső emberi folyamatként.
Politikai rendszerek képeként.
Vagy vallási korlenyomatként.
A Szentírás azonban ismét mást mutat.
Nem elvont erőkről beszél.
Nem belső rosszról.
Hanem bukásról.
És itt, nem az ember bukásáról tanúskodik a Szentírás.
Nem Babilon királyára vonatkoztatja a kijelentést:
„Quomodo cecidisti de caelo, lucifer…”
„Hogyan hullottál le az égből, te hajnalcsillag, a hajnalpírnak fia [Hêlēl ben šāḥar]? Lebuktál a földre, nemzetek legyőzője!” (Iz 14,12)
Ő az, akit Jézus végérvényesen leleplez, és megmutatja valódi természetét:
„Kezdettől fogva emberölő volt, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Ha hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44)
A Sátán.
Az angyali rendek egykoron legtündöklőbb csillaga: a kerubherceg.
A kígyó.
A kísértő.
Az emberölő.
A hazugság atyja.
Nem elkenhető metafora, sem pedig irodalmi toposz, vagy díszítőelem.
Teremtmény.
És nem egyedül bukott.
A keresztény hagyomány szerint a Non serviam, „Nem szolgálok” lázadással az angyalok egyharmada kizuhant Isten közelségéből.
Ők a démonok.
Nem gomolygó homály az univerzum egy távoli szegletében, vagy mesefigurák gyerekek ijesztgetésére.
Hanem tiszta szellemi lények. Bukott angyalok.
Szent Ágoston szerint a bukott angyalok köztes állapotba szorultak: nem az égi rend részei többé, de nem is anyagi létezők, hanem a büntetés és várakozás szférájában működnek. Itt fejthetik ki romboló befolyásukat az emberi világra, miközben maguk is foglyai ennek a szintnek, amely az isteni ítéletig tartja őket „bezárva”. (De Genesi ad litteram, III. 10.15)
Ők a levegő hatalmasságai.
Fejedelemségek.
A gonoszság urai.
A bűn nem szüntette meg szellemi természetüket, hanem elhomályosult formában konzerválta azt.
Ők azok, akik felelősek a Moloch, Baál, Kemosh, Astarte és sok más ocsmány, ember és gyermekáldozatot követelő kultuszért, amit az Ószövetség megőrzött zokogtató emlékként.
Mert minden egyes pogány kultusz mögött fődémonok parádéztak embervérrel: Beelzebub, Asmodeus, Belial, Abbadon, Mammon és mások.
De egyik sem autonóm szabad hercegség. Ők nem daliás hercegek.
Hanem csak egy láncolaton vergődő szolga a sátáni hierarchiában.
Mocsok és rothadás. Ez az ő birodalmuk.
Istent majmolják, mert teremteni nem tudnak. Csak lerontani.
A Szentírás leleplezi a démonokat. Újra és újra:
„Amit a pogányok áldoznak, démonoknak áldozzák, és nem Istennek. Nem akarom pedig, hogy a démonok társai legyetek.”
(1Kor 10,20)
Az Ószövetségben a második törvénykönyv (32,17) is konkrétan megnevezi a politeista rendszerek mögötti urakat:
„Démonoknak áldoztak, nem Istennek…”
Ha figyelmesen olvassuk az ókeresztény egyházatyákat,
akkor fokozatosan világossá válik,
hogy a bibliai történetek nem elszigetelt vallási epizódok.
Hanem a kozmikus konfliktus földi betüremkedései.
Ebben a konfliktusban pedig az ember nem távoli megfigyelő,
és nem alkalmi résztvevő.
Hanem a csatatér.
„Nem szolgálok.”
Szabad akaratukból ezt választották, ezt jelentették ki a bukott angyalok, mikor Isten terve feltárult előttük.
De mire, vagy kire mondták, hogy „nem szolgálok”?