TUDOMÁNYKRITIKA
Hol ér véget a történeti földrajz és hol kezdődik a bioarcheológia?
A silók falai – és amikor mégis átjárhatóvá válnak
Interdiszcipináris kutató vagyok.
A tudományterületek határán való mozgás ezért számomra nem ismeretlen terep, sőt: rendkívül hasznosnak tartom. Egy történeti probléma ugyanis nem köteles tiszteletben tartani az egyetemek tanszéki struktúráját. Egy emberi test nem válik mássá attól, hogy régész, antropológus, történész vagy orvos vizsgálja; egy történeti esemény fizikai környezete sem szűnik meg létezni attól, hogy a történész kompetenciája véget ér, és a geográfusé kezdődik.
A valóság nem tudományágak szerint szerveződik.
A tudomány azonban igen.
A jelenlegi intézményes tudomány rendkívül merev szakmai silókba rendezi önmagát. Ezek között sokszor nemhogy valódi közös vizsgálat, de érdemi szakmai diskurzus sem zajlik. Az „interdiszciplinaritás” eközben a tudományos pályázatok, intézményi bemutatkozások, szakmai és ismeretterjesztő előadások, valamint a sajtónak adott interjúk egyik kedvelt kifejezésévé vált.
Jól hangzik.
A gyakorlat azonban egészen más.
Aki valóban megpróbál a tudományterületek határán dolgozni, hamar megtapasztalhatja, milyen szigorúan őrzik ezeket a határokat. A biológus ne legyen történész. A teológus hallgasson, ha „középkorról” van szó, mert az történészi kompetencia. Hogy az általunk középkornak nevezett korszak keresztény önértelmezésében valójában az Egyház ideje, a Tempus Ecclesiae, amely nem Kr. u. 476-ban kezdődött, és nem ízlés szerint Kolumbusszal vagy valamely későbbi modernizációs fordulóponttal ért véget – nos, az már lehetőleg ne zavarja meg a történész kronológiai rendjét.
A régész ne legyen geológus, sem geográfus, hiába túrja a földet.
Az igazságügyi orvos pedig végképp maradjon a helyén. Ha a múlt „feltárásáról” – értsd: megszállásáról – van szó, ne akarjon történeti kérdésekbe beleszólni. Nézegesse csak szépen a betegek leleteit.
Maradjon mindenki a saját silójában.
Nem véletlenül vagyok független kutató.
Éppen ezért különösen érdekes számomra az a vita, amely a mohácsi tömegsírok új antropológiai vizsgálata körül bontakozott ki.
És még érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy az egyik kifogást megfogalmazó kutató Pap Norbert történeti földrajzos professzor.
Pap Norbert a Mohács 500 emlékév kapcsán nyilvánosan kifogásolta azt az új antropológiai vizsgálatok eredményeit és értelmezést, amely szerint a sátorhelyi III., különösen pedig a IV. tömegsír halottai között azok a fegyvertelen hadifoglyok lehetnek, akiket a csata után Szulejmán parancsára kivégeztek. (Lásd: https://gondola.hu/cikkek/mohacs-500-vitatott-hogy-kivegeztette-e-a-magyar-foglyokat-az-oszman-157275?)
Érvelésében hangsúlyosan hivatkozik arra, hogy 1960 és 2020 között három embertani vizsgálat zajlott, amelyek szerinte egyaránt arra a következtetésre jutottak, hogy a sírokban harcban elesett, különböző sérüléseket szenvedett katonák fekszenek. Az új antropológiai eredményekkel szemben felhozza továbbá egy történeti, régészeti, földrajzi rekonstrukciós és antropológiai adatokat áttekintő kutatócsoport korábbi következtetését is.
Pap Norbert mindebből nem pusztán egy megválaszolandó szakmai kérdést fogalmaz meg. Az új értelmezést „tudományosan vitatott állításként” mutatja be, és arra figyelmeztet, hogy a nyilvánosságban egy „megalapozatlan, leegyszerűsítő” közlés nemzeti sérelemmé és politikai indulattá válhat.
Álljunk meg egy pillanatra.
Mert itt számomra nem az az első kérdés, hogy kivégezték-e a III. és IV. tömegsírban fekvő embereket.
Még csak nem is az, hogy Pap Norbert végül helyes vagy helytelen történeti következtetésre jutott-e.
Van ennél korábbi kérdés.
Milyen tudományterület állapíthatja meg egy ötszáz éve elhunyt ember csontvázán látható sérülésről, hogy az mikor, milyen mechanizmussal és milyen körülmények között keletkezett?
És ebből következik egy másik:
Hol végződik ebben a kérdésben a történeti földrajz kompetenciája, és hol kezdődik a biológiai antropológia, a paleopatológia és a traumatológia kompetenciája?
Kedves Kolléga, beszéljünk tehát a silókról.
Ha már egyszer felépítették őket.
Mit állít valójában Pap Norbert?
Mielőtt megvizsgálnánk a mohácsi tömegsírok új antropológiai eredményeit, érdemes pontosan meghatározni, mit kifogásol Pap Norbert.
Ez azért fontos, mert a vita könnyen leegyszerűsíthető volna két egymással szemben álló történeti narratívára:
kivégzett hadifoglyok vagy csatában elesett katonák?
Csakhogy a probléma ennél összetettebb.
Pap Norbert érvelésének egyik pillére a korábbi kutatások eredménye. Arra hivatkozik, hogy 1960 és 2020 között három embertani vizsgálat foglalkozott a tömegsírok anyagával, és ezek nem jutottak arra a következtetésre, amelyet a jelenlegi kutatók megfogalmaznak.
Ez önmagában természetesen releváns tudománytörténeti adat.
Csakhogy van vele egy probléma.
Egy korábbi vizsgálat eredménye nem jelöli ki egy későbbi vizsgálat lehetséges eredményeinek határát.
Ha így volna, a tudományos kutatás jelentős része értelmét veszítené.
Új feltárásokat azért végzünk, mert több adat válhat hozzáférhetővé. Korábban már vizsgált leleteket azért vizsgálunk újra, mert megváltozhatnak a rendelkezésünkre álló módszerek. Új technológiákat azért alkalmazunk, mert olyan jelenségeket is felismerhetünk velük, amelyeket korábban nem, vagy nem megfelelő pontossággal lehetett megfigyelni.
Ez nem a korábbi kutatók munkájának cáfolata.
Ez a kutatás természetes folyamata.
A kérdés tehát nem az, hogy 1960 és 2020 között mit állapítottak meg a mohácsi tömegsírokról.
Természetesen ezt is ismernünk kell.
A valódi kérdés azonban az:
mit vizsgáltak akkor, milyen anyagon, milyen módszerekkel, milyen mintanagyság mellett – és mit vizsgálnak most?
Csak ezek összevetése után lehet megállapítani, hogy a jelenlegi eredmények valóban ellentmondanak-e a korábbi adatoknak, vagy egyszerűen olyan információt tárnak fel, amely korábban nem állt rendelkezésre.
És ezen a ponton egy másik problémával is szembe kell néznünk.
Pap Norbert nem antropológus.
Nem paleopatológus.
Nem traumatológus.
Földtudós. Pontosabban geográfus. Nem geológus – mielőtt a geológus kollégák egyszerre felszisszennének. És igazuk lenne. Hiszen éppen arról beszélünk, hogy a tudományterületek megnevezése nem díszítő címke: különböző képzettséget, módszereket és kompetenciákat jelöl.
Ez önmagában természetesen semmilyen módon nem zárja ki abból, hogy Mohács kutatásával foglalkozzon. Ellenkezőleg: történeti földrajzi kutatásai révén olyan kérdések vizsgálatához rendelkezik megfelelő szakmai háttérrel, amelyek nélkül a mohácsi események térbeli rekonstrukciója nem volna teljes, bár az ő eredményeit is vitatják szakterületéről.
Éppen ezért fontos pontosan meghúzni a határt.
A táj rekonstruálása földrajzi probléma.
A történeti vízrajz rekonstruálása földrajzi probléma.
A hadmozgások térbeli lehetőségeinek vizsgálata történeti és földrajzi probléma.
A csatatér lokalizációja régészeti, történeti és földrajzi probléma.
De annak megállapítása, hogy egy emberi koponyán vagy nyakcsigolyán található sérülés az élő csonton, a halál időpontjában vagy azt követően keletkezett-e; milyen eszköz okozhatta; milyen irányból érkezett az erőbehatás; és a több száz ember maradványain ismétlődő sérülések kirajzolnak-e valamiféle mintázatot, már nem földtudományi kérdés.
Ehhez más tudományterületek módszertani eszköztára szükséges.
És itt válik különösen érdekessé az interdiszciplinaritás kérdése.
Mert az interdiszciplinaritás nem azt jelenti, hogy mindenki mindenhez ért.
Éppen ellenkezőleg.
Azt jelenti, hogy felismerem azt a pontot, ahol a saját kompetenciám véget ér, és szükségem van egy másik tudományterület kompetenciájára.
Nem átveszem a helyét. Beengedem a vizsgálatba.
Ezért mielőtt eldöntenénk, mit gondoljunk Pap Norbert kifogásairól, nézzük meg azt a tudományterületet, amelynek képviselői jelenleg ténylegesen a mohácsi halottak csontjait vizsgálják.
A csont nem történeti narratíva
Nézzük akkor a siló másik oldalát.
A mohácsi III. és IV. tömegsír jelenlegi antropológiai vizsgálatának meghatározó szakemberei között találjuk Pálfi Györgyöt, Molnár Erikát és Bereczki Zsoltot, a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének kutatóit.
És itt érdemes egy pillanatra megállnunk, mert nem nyeretlen kétévesekről beszélünk.
Pálfi György
Pálfi György okleveles biológus, biológiai antropológus és paleopatológus. Tudományos pályája az 1980-as évek óta kötődik az embertanhoz. Doktori kutatását részben Franciaországban végezte, 1993-ban az Université de Provence-on szerzett PhD-fokozatot összehasonlító paleopatológiai témában, majd a marseille-i orvosi karon biológiai antropológiából kutatásvezetői habilitációt (HDR) szerzett.
A Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékét 2007 óta vezeti. Kutatói pályájának meghatározó területe a történeti népességek csontmaradványainak vizsgálata, különösen a paleopatológia. Nemzetközi kutatásokban évtizedek óta dolgozik emberi csontanyag diagnosztikai vizsgálatával.
Magyarul: amikor Pálfi György egy több száz éves emberi csonton megfigyelhető elváltozásról beszél, akkor nem kirándulást tesz egy szomszédos tudományterületre.
Ez a szakterülete.
Molnár Erika
Molnár Erika ugyancsak a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének antropológusa, paleopatológiai kutatója.
Pálfi Györggyel több mint három évtizedre visszanyúló közös publikációs munkásságuk van. Már az 1990-es években közösen publikáltak történeti emberi maradványokon azonosított fertőző és gyulladásos megbetegedésekről, később pedig többek között tuberkulózis, lepra és treponematosis paleopatológiai diagnosztikájával foglalkoztak.
Ez azért különösen fontos, mert a paleopatológia egyik alapvető problémája éppen a differenciáldiagnosztika: nem elegendő valamilyen eltérést észrevenni a csonton. Meg kell határozni, milyen folyamat hozhatta létre, és milyen más lehetséges magyarázatokat kell kizárni.
Molnár Erika jelenleg is részt vesz a mohácsi IV. tömegsír paleopatológiai vizsgálatában és az ehhez kapcsolódó fiatal kutatók képzésében.
Bereczki Zsolt
Bereczki Zsolt szintén az SZTE Embertani Tanszékének biológiai antropológusa, akinek kutatói munkásságában történeti emberi csontanyag, paleopatológiai jelenségek és traumás elváltozások vizsgálata egyaránt jelen van.
Pálfival és Molnárral nem most találkoztak először egy mohácsi gödör szélén.
Évtizedes közös kutatási és publikációs háttér áll mögöttük. Együtt oktatták és oktatják többek között az oszteológia, paleopatológia és a történeti emberi maradványokon megfigyelhető traumák vizsgálatának módszereit.
2015-ben Pálfi György, Bereczki Zsolt és Molnár Erika társszerzőként jegyeztek egy, a humán paleopatológiai oktatás számára készült, kifejezetten Trauma című egyetemi tananyagot.
Ezt azért emelem ki, mert lassan elérkezünk vitánk tárgyához.
Nem pusztán arról van szó ugyanis, hogy a mohácsi tömegsírokat most olyan antropológusok vizsgálják, akiknek általában véve van gyakorlatuk történeti csontanyag elemzésében.
A traumák felismerése és értelmezése maga is része annak a szakmai területnek, amelyet évtizedek óta kutatnak és oktatnak.
És a jelenlegi mohácsi kutatás ráadásul nem három ember véleményére épül.
A 2020-ban újraindított vizsgálat multidiszciplináris kutatássá nőtt: biológiai antropológusok, paleopatológusok, régészek, archeogenetikai és képalkotó szakemberek mellett az újabb elemzésekben igazságügyi orvostani megközelítés is megjelent.
Ez utóbbi különösen fontos.
Mert a kérdés lassan már nem egyszerűen az, hogy:
„Vannak-e sérülések a csontokon?”
Hanem az:
Mikor keletkeztek?
Milyen eszköz hozhatta létre őket?
Milyen irányból érkezett az erőbehatás?
Mely sérülések lehettek halálosak?
Van-e szabályszerűség a testen elfoglalt helyükben?
Ismétlődik-e ugyanaz a sérülésminta különböző embereken?
És végül:
összeegyeztethető-e ez a mintázat egy kaotikus közelharcban elszenvedett sérülésekkel, vagy egy másik eseménysor magyarázza jobban?
Ez már nem történeti fantázia.
Ez vizsgálható probléma.
És 2026-ra a mohácsi kutatócsoport ennél is tovább jutott.
A III. tömegsír igazságügyi orvostani szempontokat is alkalmazó vizsgálatában 45 személyt választottak ki részletes elemzésre. A kutatók a potenciálisan halálos sérüléseket és a közvetlen halálokot hagyományos forenzikus antropológiai módszerekkel és modern orvosi képalkotással vizsgálták.
Az eredmény már nem egyszerűen annyi volt, hogy „sok vágásnyomot találtunk”.
A vizsgált személyek közel kétharmadánál a kutatók olyan, hátulról érkező kardcsapást rekonstruáltak, amely a nyakszirt és a felső nyakcsigolyák – C1–C3 – térségét érte, és gerincvelő-sérülést okozott. Körülbelül egyharmaduknál pedig elölről a fej és a nyak területére mért csapásokkal összefüggő, a nagy nyaki ereket érintő halálos sérüléseket állapítottak meg.
Emellett ismételt csapásokat és a nem halálos sérülések nem véletlenszerű eloszlását is dokumentálták. Lásd: https://ojs3.mtak.hu/index.php/anthropkozl/article/view/24212
A szerzők következtetése szerint a megfigyelt sérülésmintázat erősen támogatja a tömeges kivégzés hipotézisét a csatatéri közelharcban bekövetkezett halállal szemben. (DOI: https://doi.org/10.20330/AnthropKozl.2026.67s.32)
És itt ismét meg kell állnunk.
Mert most már pontosabban látható, miről folyik a vita.
Nem arról, hogy egy történész az egyik krónikát így olvassa, egy geográfus pedig amúgy.
Emberi testeken ismétlődő, perimortem traumák mintázatáról beszélünk.
Ennek vizsgálatára létezik szakma.
Sőt, több szakma is.
És azok képviselői jelenleg ott vannak a mohácsi kutatócsoportban.
Pap Norbert geográfus viszont nincs.
És ekkor belép a kormányzat
És ekkor belép a kormányzat
Pap Norbert kifogásainak van még egy figyelemre méltó eleme.
A professzor szerint
„a kormányzat felelőssége mederben tartani a vitát”,
a szakminiszternek pedig egy „higgadt, hidegfejű szakértői vizsgálatot” kellene lefolytatnia. A kérdés tisztázásába szerinte be kell vonni a Magyar Tudományos Akadémiát is, miközben az egyoldalú, tendenciózus közlések kerülésének példájaként a miniszterelnök beszédére hivatkozik.
Itt azért ismét álljunk meg.
A kormányzatnak pontosan mit kellene mederben tartania?
A közrendet? Természetesen.
A megemlékezés állami protokollját? Nyilvánvalóan.
A közösségi médiában megjelenő fenyegetésekkel, uszítással vagy jogsértő megnyilvánulásokkal szemben fellépni? Erre vannak megfelelő állami intézmények.
De egy paleopatológiai és igazságügyi orvostani szakmai vitát?
Azt ugyan miért?
A C2-es nyakcsigolya nem tartozik a végrehajtó hatalom alá.
Egy perimortem vágási sérülés morfológiája nem lesz meggyőzőbb attól, hogy egy miniszter helyesli, és nem válik kevésbé meggyőzővé attól, hogy a miniszterelnök másként fogalmazott egy ünnepi beszédben.
Ha tudományos probléma áll előttünk, akkor arra tudományos választ kell adni.
Ha Pálfi György, Molnár Erika, Bereczki Zsolt és munkatársaik hibásan határoztak meg egy sérülést perimortem traumaként, azt meg kell mutatni. (Sok sikert hozzá! Én meg közben kérek egy kávét. Szerintem az antropológus kollégák is. 😄)
Ha téves a sérülést okozó eszköz meghatározása, bizonyítani kell.
Ha hibás a csapásirány rekonstrukciója, módszertanilag cáfolni kell.
Ha a sérülések eloszlásából levont következtetés statisztikailag nem áll meg, újra kell elemezni az adatokat.
Ha pedig az antropológiai eredmények helyesek, de az azokból levont történeti következtetés hibás, akkor ezt történeti, régészeti és földrajzi adatokkal kell megmutatni.
Erre való a szakmai vita.
De mi dolga van mindebben a kormányzatnak?
Különösen furcsa ez éppen egy olyan megszólalásban, amely az „érdemi szakmai vita” hiányát kifogásolja.
Ha szakmai vitát szeretnénk, vitatkozzanak a szakemberek.
Publikáljanak.
Tegyék hozzáférhetővé az adatokat.
Üljenek egy asztalhoz antropológusok, paleopatológusok, igazságügyi orvosok, régészek, történészek és – természetesen – történeti geográfusok. (Bár van egy olyan érzésem, hogy ennél az asztalnál valaki súlyosan el fog vérezni. 😉)
Vitatkozzanak akár hónapokon keresztül.
De a tudományos vita döntőbírója nem a szakminiszter.
És végképp nem a miniszterelnök.
A miniszterelnöknek természetesen lehet véleménye Mohácsról. Lehet történeti értelmezése, tarthat ünnepi beszédet, és politikai vezetőként dönthet arról is, milyen állami megemlékezést rendez Magyarország.
De ettől még nem rendelkezik paleopatológiai kompetenciával.
És Pap Norbert sem rendelkezik vele.
És itt kezd egészen különös alakot ölteni a silók története.
Az interdiszciplináris kutatóval szemben az intézményes tudomány nagyon gyorsan képes felmutatni a tudományterületi határokat.
Maradjon a silóban.
Rendben.
De amikor egy másik tudományterület specialistái olyan eredményre jutnak, amely nem illeszkedik a korábban felépített történeti rekonstrukcióba, hirtelen átjárhatóvá válik a fal.
A geográfus belép az antropológia területére.
Majd az antropológiai vita „mederben tartására” megérkezik a kormányzat.
És valahol ezen a ponton már tényleg nehéz megállni mosolygás nélkül.
Kollégák, döntsük már el: silókban dolgozunk, vagy interdiszciplinárisan?
Ha silókban, akkor tessék tiszteletben tartani Pálfiék silóját is.
Ha pedig interdiszciplinárisan, annak nagyon örülök.
Akkor végre beszélgessünk.
De az interdiszciplinaritás nem azt jelenti, hogy amikor nem tetszik egy másik tudományterület eredménye, politikai segítséget kérünk annak „mederben tartásához”.
Hanem azt, hogy odavisszük a saját adatainkat.
És meghallgatjuk az övéiket.
És akkor következzenek a régészek
A történet azonban nem ér véget az antropológusoknál.
Mert nem kizárólag ők voltak olyan udvariatlanok, hogy új adatokkal zavarják meg a Mohácsról kialakított korábbi képet.
A Janus Pannonius Múzeum 2016 óta folyó régészeti kutatásai során jelentős mennyiségű, fegyveres konfliktushoz köthető leletanyag került elő a Mohácsi-síkon. A leletek között több száz ólomlövedék található, amelyek térbeli eloszlását, méretét, formai és technológiai sajátosságait régészeti és fegyvertörténeti módszerekkel egyaránt vizsgálták. Azóta archeometriai vizsgálatok is történtek: 2024-ben már 74 lövedék kémiai összetételének LIBS-vizsgálatát publikálták.
Az eredmények értelmezése természetesen vitatható.
Csakhogy ismét ugyanahhoz a kellemetlen kérdéshez érkezünk, amelybe az antropológiai eredményeknél már beleütköztünk:
ki vitathatja – és milyen kompetencia alapján?
Ha egy régész hibásan határoz meg egy régészeti jelenséget, azt régészeti módszerekkel lehet megmutatni.
Ha a lövedékek fegyvertörténeti meghatározása hibás, meg kell mutatni, hogy a fegyverszakértő hol tévedett: milyen fegyvertípusra vonatkozó adata hibás, milyen kalibermeghatározása tarthatatlan, milyen összehasonlító anyagot hagyott figyelmen kívül.
Ha az archeometriai vizsgálat hibás, annak módszerét, mintavételét vagy eredményértelmezését kell szakmailag megtámadni.
Ez volna a tudományos vita.
Pap Norbert és munkatársai azonban a majsi lövedékanyag fegyvertörténeti értelmezését is vitatják. Érvelésük egyik központi eleme éppen a lövedékek kalibere: saját összehasonlító gyűjtésük alapján vonnak le következtetést arra nézve, milyen űrméretű kézi lőfegyverek lehettek jellemzőek 1526-ban, és ebből következtetnek arra, hogy a régészek által feltárt lövedékanyag jelentős része nem köthető a mohácsi csatához.
Álljunk meg egy pillanatra.
Mióta fegyvertörténeti szakértő a történeti geográfus?
Nem azért teszem fel ezt a kérdést, mert egy geográfusnak tilos volna fegyverekről olvasnia, régészeti tanulmányokat értelmeznie vagy akár azokkal vitatkoznia. Éppen én érvelek az interdiszciplináris kutatás mellett.
Csakhogy az interdiszciplinaritás nem azt jelenti, hogy egy másik tudományterület módszertani kompetenciáját egyszerűen magunkra vesszük.
Hanem azt, hogy bevisszük a saját kompetenciánkat a közös problémába, és felismerjük azt a pontot, ahol már a másik szakember kompetenciája következik.
A történeti geográfus vizsgálhatja a tájat. Rekonstruálhatja a vízrajzot. Elemezheti a településhálózatot, az utak lehetséges nyomvonalát, a hadseregek térbeli mozgásának feltételeit, a táborhelyek és csataterek földrajzi lehetőségeit. Bár ezt sem érdemes a régészek nélkül vizsgálni.
De amikor az asztalon fekvő kérdés az, hogy egy XVI. századi ólomlövedéket milyen típusú és űrméretű kézi lőfegyverből lőhettek ki, akkor már nem a táj beszél.
Hanem a fegyver.
És furcsa módon ugyanaz történik, mint néhány oldallal korábban a csontokkal.
Ott az antropológusok léptek ki a korábbi konszenzusból, és egyszer csak a történeti geográfus kezdte magyarázni, hogyan értelmezzük az emberi maradványokat.
Itt a régészek és a fegyvertörténeti szakértők eredményei nem illeszkednek a kívánt rekonstrukcióba, és egyszer csak a történeti geográfus kezd lőfegyverkaliberekről érvelni.
Kollégák, akkor most mégis hogyan állunk azokkal a silókkal?
Mert úgy látom, a falak csak az egyik irányban átjárhatatlanok.